Johannes Amos Comenius, akit a nemzetek tanítójának is neveztek, írta 1623-ban. Tizenhetedik századi Kazohinia. Groteszk. Olyan groteszk, amilyen groteszk az a bizonyos útvesztő is. Comenius nagyapját egyébként még Jan Szegesnek hívták, ő maga Morvaországban született, és Hollandiában halt meg. Hellyel-közzel magyar volt tehát, két évig tanított is Sárospatakon. Ő is nehezen értette meg, ha megértette valaha, hogy mit keres ebben a tébolydában. Nietzsche sem értette meg. Ő, a keménység és az emberfeletti ember apostola 1889. januárjában, Torinóban omlott össze, amikor meglátta, ahogy egy kocsis veri a lovát. További tizenegy, majdnem tizenkét évet vegetált még elborult elmével, végül ugyanott halt meg, ahol Goethe hatvannyolc évvel előbb: Weimarban. "De azért szép könyveket írtam", mondta kevés világos pillanatai egyikében. A világ útvesztője mindkettejüknek megadatott, a szív paradicsoma...talán Comeniusnak, ha komolyan vette, amit lelkészként hirdetett.
De vajon van olyan? És hol van? Kint-e vagy bent, urak, asszonyságok? Kint nemigen látom. Bent meg...gondolkodott valaki azon, hogy mindazok, akiket ő bolondnak tart, nem feltétlenül a szó patológiás értelmében, nem egyszerűen csak érzékenyek-e? Érzékenyebbek, mint mi, durungok, akikről, legalábbis addig, ameddig nem kezdenek furcsán nézni ránk, lepattog az a mérhetetlen sok hazug, undorító, embertelen, gusztustalan nyálka és velőig ható részvétlenség, ami körülvesz minket? Hogy miért, azt nagyon sokszor leírtam, azt is, hogy meddig: ameddig az ember rá nem ébred, hogy az a fenevad, amelyről úgy gondolja, hogy érte van, immár jó ideje pontosan fordítva gondolja. Ameddig rá nem ébred, hogy az állam, vagyis a sárkány, amit a világra hozott, ahelyett, hogy az egy fejével őt védené meg, további hat fejet növesztett, belőle él, és azt várja, hogy ő védje meg. Egy személytelen, soha ki nem elégíthető bendő lett belőle. Dehát az állam absztrakció, olvastam, legyint az Olvasó. Az meg hogyan tud táplálkozni? Semmi más nem kell hozzá, mint egy kis személyiségzavar. Az állam a társadalmi berendezkedés intézményi megtestesülése, mondja az - institucionalista - angolszász jogi megközelítés. Az állam az állami intézmények. Ezeket az intézményeket a bürokraták képviselik. A "bürokrácia" a hivatalok uralmát jelenti. A bürokrata annál inkább bürokrata, minél inkább gép, és minél kevésbé ember. A matematika a legalacsonyabbrendű tudomány, már, ha tudomány egyáltalán, és nem csupán a természet nyelve, ahogy Galilei definiálta, mert ez az egyetlen, amit GÉP is művelhet. Az állam igazi gondolkodója a statisztikus. És ez még csak a plafon. Hideg, embertelen, elvont. De hátra van a mocsár, amiben aztán tényleg emberek dagonyáznak. Akik úgy kevernek elvont fogalmakat nem elvont fogalmakkal, a lét különböző formáit egymással, mint szakács a húslevest. Adva van a polgáraitól elidegenedett, forró fejjel, piszkos kézzel, hideg szívvel vezetett, bibliai idézeteket böfögő szörnyszülött, a mai magyar állam. Egy nagy barakk, de már korántsem vidám. Nincs szükség gázkamrákra, krematóriumokra, csak kápókra. Akik maguk is rabok, és a többi rabbal szép lassan ugyanolyanokká válnak egymás számára, mint az őreik. Állatokká válnak. Még csak nem is minőségi moslékra, hanem bármilyen moslékra áhítozó állatokká. Olyanokká, mint a most bujkáló bírósági végrehajtó, aki kétezer forintért megvásárolt ál-licitálókkal negyvenezer forint tartozás fejében tizedárért átjátszotta az adósok többmilliós autóját az ügyfeleinek. Ő nyilvánosság elé került, mert véletlenül egy ismert ember autójáról volt szó, de hányan vannak még rajta kívül? Hányan?
Mit csinál a többség most ebben az országban? Siránkozik és a nála is védtelenebbeket marja. Ha teheti, azokon is élősködik. Mindenki látott már kerítés mögött rohangáló és valamire ugató kutyákat. Sokan azt is láthatták, ha két vagy több kutya van elzárva, és sehogy nem juthatnak az acsarkodás tárgya közelébe, EGYMÁST KEZDIK HARAPNI. Ez a 2012-es Magyarország. Ez a 2012-es Karácsony.
A nyomorúság. Ez hozná ki az emberből az igazi természetét? De hisz máskor a szöges ellentétét hozta ki, sokkal nagyobb nyomorúság, elég, ha a második világháború utáni újjáépítésre gondolunk. Vagy a "tatárjárás" utánira, vagy a törökdúlás utánira, vagy mindmegannyi dúlás utánira. Sajnos, az embernek nincs igazi természete. Reakciói vannak különböző szituációkra. Ez a szituáció ezt hozza ki belőle. És miután az ember marad, még egy kis ideig, min kell változtatni?
"A nap nagyon vörös volt este, amikor lenyugodott", írta a megölt japán katona Norman Mailer Meztelenek és holtak-jában a naplójába. "Vörös, mint a katonáink vére, akik ma haltak meg. Vörös, mint az én vérem is lesz holnap." Emlékezetből idéztem, talán elég pontosan, harminchat év távlatából.
Legyenek kedvesek a LOVAKHOZ, mondták a szintén japán csapatszállító hajókon a tisztek a legénységnek.
2012. 12. 04.