A deviancia dicsérete
Volt nekem egy fogorvosom, igen jó humorú, kedves és okos ember. Homoszexuális mivoltát egyetlen percig sem rejtette véka alá. Valamelyik kezelés közben elmesélte, hogy csomót talált a heréjében. „Van itt a kórházban egy fiatal belgyógyász,” – mondta – „majd felszaladok és megmutatom neki.” „Herével inkább urológushoz kellene menni” – akadékoskodtam. „Majd később” – mosolygott. „Most nagyon szeretném, ha az a csinos fiú megfogná a tököm.” „Még az se volna nagy baj, ha kivennék” – morfondírozott később. „Gondold csak el: két heréje mindenkinek van. Nade egy? Az sokkal érdekesebb.”
Egészen biztosan jóval több meleggel találkoztam, mint akiről tudtam, hogy az. Akiről tudtam, azért volt, mert mind meg is mondta. Akiről meg mertem volna esküdni, de nem mondta, többnyire kiderült, hogy nem is az. Engem is néztek (kizárólag heteroszexuálisok) annak, különösen húsz éves korom körül, amikor hosszú hajam volt, most, tíz gyerek után és harmincöt évvel később talán már nem. Nekem (nekünk) nincs orrom (nincs orrunk) a dologhoz, nekik általában van. A többség kapcsolatok létesítésére használja ezt az orrot, de akad, aki kapcsolatépítésre. Van – nem fogom szépíteni – amatőr buzi, és van hivatásos buzi. Nem véletlenül írtam le ezt a csúnya szót. Nem a melegeket üldözik, hanem a buzikat, nem a „meleg” szót vágják sértésként a másik fejéhez, hanem a „buzi”-t. Ha az emberek szexuális beállítottsága közömbös lenne, a melegeket legfeljebb az orvosok különböztetnék meg a nem melegektől. A dologban, amelynek katalizátora a sorstárshoz való bizalom, semmi érdekes nem volna, ha nem kellene menekülni és elkülönülni, menekíteni és befogadni. A hivatásos buzik (azok a melegek, akik ebből élnek) nézhetnének más jövedelemforrás után. A hivatásos buzik jelentős része nem prostituált, hanem a csoportazonosságot kihasználó üzletember. (A melegpornóval vagy férfiakra szakosodott férfiprostitúcióval foglalkozók nem feltétlenül melegek, ezért őket csak részben soroljuk ide.) Védelmet és/vagy valamiféle szolgáltatást nyújtanak, legyen az találkahely, étterem, szállás, vagy bármi más. Ennek a védelemnek viszont feltétele a deviancia, vagyis az, hogy legyenek, akik a társadalom uralkodó normáitól eltérnek. Mici néni egyik életében deviáns, a másikban tiszteletre méltó szállásadónő, a filmbéli Mici nénitől eltérően viszont a második életét az első alapozza meg.
Minden deviánsnak számító, vagy más okból üldözött (kiközösített) társadalmi csoportnak ugyanúgy megvan a megélhetési rétege, mint minden szakmának, politikai nézetnek, ideológiának, vallásnak, hobbinak. Ahogy van hivatásos zsidó, van hivatásos cigány, van hivatásos fogyatékos, sőt van hivatásos okos is. Ameddig fizettem a Mensa HungarIQa Egyesület (a 148-154, illetve a fölötti IQ-val rendelkezők léphetnek be) tagdíját, részt vehettem az egyesület rendezvényein. Patkolókovácstól (érdekes módon egy lány volt az) az informatikusig mindenféle ember megfordult ott. Mindenki nagyon okosnak akart látszani, minden mondatban, amit hallottam, volt valami csavaros, és természetesen lehetett vásárolni fejtörőket, mindenféle okos kiadványokat. Hóbortos társaság, mondaná a felületes szemlélő, amit a buta többség általi meg nem értettség tart össze. Hogy emellett – nekem – halálosan unalmas is volt, az nem tartozik a tárgyhoz.
Ami a deviáns csoportokat megkülönbözteti a társadalom egyéb csoportjaitól, az a kiközösítettség generálta sokkal nagyobb kohéziós erő. „Ez az ember könyvel nektek? Könyvelőt fogok váltani” – nézett széles mosollyal rám tizenhárom évvel ezelőtt bevallottan meleg handlerem (aki a kutyáimat vezette fel kiállításokon), megpillantva akkori könyvelőnket, aki maga is meleg volt. Egy homoszexuális sokkal szívesebben fordul még nem szakmai kérdésben is egy másik homoszexuálishoz, mint mondjuk egy macskatenyésztő egy másik macskatenyésztőhöz. Egy mai szocialista vagy liberális (most még) általában nem tesz különbséget elvtárs és nem elvtárs között, ha nem politikai kérdésekről van szó. De már egy Nagy Konstantin előtti őskeresztény nem biztos, hogy nem szívesebben kért segítséget nem vallási problémái megoldásához is egy másik őskereszténytől. Így lehetett ez a müncheni sörpuccsot követő néhány évben, illetve a második világháború után bujkáló nácikkal, az illegális kommunistákkal, háborús ellenállókkal, az ír Sinn Fein (Mi Magunk) vagy IRA tagjaival is az angolok elleni függetlenségi harc időszakában, vagy így lehet bármely bűnszövetség tagjaival minden időkben.
A törpe minoritás kifejezés a magyar politikai zsargonban először Kossuth Lajos szájából hangzott el 1848-ban, az osztrákok megsegítésére az olasz hadszíntérre küldendő katonák ügyében folytatott vita során. Másodjára az Antall-kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza használta az 1990-es „taxisblokád” résztvevőire illetve támogatóira. Ez utóbbiban az az érdekes, hogy a benzinárak felemelése elleni taxistiltakozás résztvevői és szimpatizánsai ugyanannyira nem egy törpe kisebbség voltak, mint amennyire mondjuk a szociálforradalmárok (mindenkit beleértve ebbe, az eszerektől, akiknek az elnevezése is ez volt, a mensevikeken keresztül az anarchistákig vagy bolsevikokig) sem voltak azok az orosz Kerenszkij-kormány idején. Van tehát olyan deviancia is, amely csak azért deviancia, mert a hatalom, amely nem ismerheti be, hogy nincs többségi támogatottsága, annak nevezi. Ekkor valójában az a sertés, aki mondja: az 1940-es német győzelem után a francia Pétain marsall hívei éppúgy deviánsok voltak, mint a „kollaboráns” szinonimájává lett nevű norvég Vidkun Quisling követői, Ehnaton egyiptomi fáraó, Julianus „apostata” („hitehagyott”) római császár, Szent István, Károlyi Mihály gróf és 1956 november 4. után a konszolidációig Kádár János is.
Hogy mi tekinthető deviánsnak, koronként, helyenként változó. Majdnem mindegy is. Van, ahol a heteroszexualitás a deviáns, van, ahol a monogámia, Európában a nőmozgalmak kezdetéig a nők szexuális élvezete is az volt, Spártában vagy az észak-amerikai indiánok között az ügyesen kivitelezett lopást - amely egyes néger törzseknél dicsőségnek számított - a nevelés eszközeként alkalmazták, Indiában a tolvajoknak ugyanolyan szektája létezett, mint a thugoknak, fojtogatóknak, és lehetne folytatni holnap délutánig. Ami közös minden deviánsnak számító csoportban – ha kormányon van, ha, mint többnyire, nincs -, hogy a hatalom ellenzéke. Hogyan lehet a hatalom ellenzéke, ha egyszer kormányon van? Úgy, hogy mindaddig, ameddig valamiképp ki nem egyezik a többséggel, ez a hatalom csak látszathatalom, az igazi hatalmat a vele szembenálló fél birtokolja, csak még nem él vele. Vagy sikerül magához vonnia a társadalmat, mint Szent Istvánnak és Kádár Jánosnak (kísértetiesen hasonló módon), vagy ő kénytelen integrálódni a társadalomba. Mindkét verzióban az a közös, hogy végeredményképpen megszűnik a devianciája. Ha ezek egyike sem sikerül, akkor záros időn belül megbukik.
Az egyetlen dolog, ami egy hagyományőrző cigányt, egy cionista zsidót, egy homoszexuálist és egy kábítószerfogyasztót összeköt, a deviancia. Ameddig a többség kultúrájába valamiképpen nem épül be a cigány életforma (például úgy, hogy a cigányok alkotják a többséget), a cionizmus, a homoszexualitás és a kábítószerfogyasztás, vagy ameddig a cigányok és cionista zsidók nem asszimilálódnak, a homoszexuálisok nem tagadják meg önmagukat, a kábítószeresek absztinenssé nem válnak, ezek a csoportok a mindenkori hatalom örök ellenzéke lesznek. Természetes ellenzéke, lehetne hozzátenni. Ezzel az ellenzékiséggel kitűnően lehet – mint a hivatásosok taglalásánál láttuk – élni, de kitűnően vissza is lehet élni. Megjelennek a megmentők és az elvesztők. Hogy ki mennyire gondolja közülük komolyan, amit mond, nem is nagyon érdekes. Ameddig nincsenek kormányon, a deviáns csoportok – más-más formában - mindkettejük szövetségesei. „Nono” – emeli föl most mutatóujját a kétkedő Olvasó. „Hogyan lehet egy cigány vagy zsidó szövetségese egy fajvédőnek?” Úgy kell neki, mint éhezőnek a falat kenyér: mivé lenne a Jobbik cigányok és zsidók nélkül? Háborúra mégsem uszíthat az elcsatolt területek visszaszerzéséért, a multinacionális vállalatok pedig, amelyektől a nyomorküszöbön toporgó magyar lakosság szükségletei tekintélyes hányadát szerzi be, önmagukban elég sovány kis propagandaanyagot szolgáltatnának. Kormányon aztán…kutya nehéz dolga van mindkettőjüknek. A megmentőknek szent istváni feladattal kellene megbirkózniuk, amelyhez Szent István akaratán és tehetségén kívül legjobban időre volna szükségük. Több generáción átnyúló, háborítatlan hatalomban töltött időre. Mivel azonban a megmentők a politikai váltógazdaság hívei is egyben, és e váltógazdaság egyik magyar aspiránsa épp a jókora társadalmi támogatással rendelkező elvesztők csoportja, e kérdésben – a paradoxon csapdájába esésen túl – mindaddig, ameddig ez a támogatottság fennáll, maguk is deviánssá válnak. Az elvesztők előtt három út áll. Az egyik a Végső Megoldás, a führeri Endlösung. Nem írom, hogy teljesen más körülmények és erőviszonyok között, mert a valóságos erőviszonyok, bármilyennek tűnt is a pillanatnyi helyzet, az első perctől kezdve arra a végre predesztinálták az egykori német nemzetiszocialista pártot is, amire jutott. Erre a magyar társadalom túlnyomó része sem vevő, vagyis ekkor – minden egyéb következményen túl - a deviancia ugyanúgy megfordulna, mint az előző esetben. A másik a korlátozott erőszak, amely nem old meg semmit, és végső kihatásában, ha kicsit lassabban is, az elvesztők számára ugyanoda vezet, mint a teljes kiirtás megkísérlése. A legfontosabb ellenérv e két próbálkozással szemben azonban az, hogy ha bármelyiket is siker koronázná, vége a hallalinak. Oda a Csahos Fenevad, amit minden baj okozójának ki lehetett kiáltani. Marad tehát a harmadik út, ugyanaz, amivel a megmentők is élnének (éltek): a néhány látszatintézkedés melletti szájjártatás. Más szóval a beszéd, szépen beilleszkedve abba a manipuláción nyugvó világba, amelyet, bármit mondjanak is, mindketten szolgálnak. A deviánsok, bárki is kerüljön hatalomra, a legjobb szolgálatot nem azzal teszik, hogy megszűnnek deviánsnak lenni, hanem azzal, hogy megmaradnak továbbra is azoknak, akik. Kormánypárti és ellenzéki retorikában megoldandó problémának, sikernek, kudarcnak, búfelejtőnek, minden propagandista örök témájának.
Erős bástyának a pártállam mindig málló védműveiben.
2011. 06. 22.