Egy zsidó rabbit felköszöntöttek hatvanadik születésnapján. A szónok felsorolta az ünnepelt érdemeit, többek között azt is, hogy - bár elmenekülhetett volna - bevonult hitsorsosaival a gettóba, és a deportálástól csak Budapest körülzárása mentette meg.
- Nade - vonta félre a szónokot a beszéd végén az egyik vendég - ennek az embernek esze ágában se volt bevonulni a gettóba. Én bújtattam egy iskola padlásán.
- Tudom - nézett rá a szónok. - Ő is tudja, sőt, itt mindenki tudja. De látod, milyen jól esett neki.
Sem az emberi, sem az állati interperszonális kommunikáció nem az "igazságról" szól, hanem kapcsolatok elfogadásáról vagy elutasításáról. "Én nem hazudok", mondta édesanyám sokszor, "csak nem mindig mondok igazat." Orvos volt, csak tudta.
Az egyik legegyszerűbb és mindenki által ismert/tapasztalt példa az udvarlás. E tekintetben mindegy, hogy siketfajdok vagyunk, vagy emberek. Néha körülményes, néha lassú, de kötelező, ha "normális" (nálam mindig: norma szerinti) kapcsolatot szeretnénk. Én is utálom, más férfi is utálja, különösen, ha elnyúlik, de meg kell tenni. Ezt nevezte az egyik barátom a fiatal lajhár násztáncának. Szegény megboldogult Déri Jancsi azt mondta róla, hogy "fiatal bika koromban sosem értettem, miért kell előtte táncolni". Szó szerint idéztem.
Nők szeretik megideologizálni, pedig nem szükséges. "Előbb meg akarlak ismerni", "még csak pár alkalommal találkoztunk", "nekem ehhez idő kell", "kedvellek, érdekelsz, de szeretnék többet tudni rólad", és effélék. Ugyan miképpen lehet egy embert megismerni, nem néhány találkozás, de egy egész élet után is? Amit mi megismerésnek gondolunk, mindössze annyit jelent, hogy nagyjából tudjuk, hogy az általunk ismert szituációkban az illető miként reagál. A folklór ebben sem téved, amikor azt mondja, hogy "alamuszi nyuszi nagyot ugrik". Vagy azt, hogy "kurvából lesz a legjobb feleség", ami ugyan általánosan egészen biztosan nem igaz, de elméletileg nagyon is lehetséges. A befogadott kutya is különösen ragaszkodik a gazdájához. Hogy jobban-e, mint a felnevelt, az neveléstől és gazdától is függ, mindenesetre igyekszik megszolgálni a törődést. És általában nem felejti el, honnét jött.
Ha szigorúan logika alapján nézzük, akkor az udvarlás a legfeleslegesebb dolgok egyike, kivéve azon keveseknek, akik szeretnek játszani. Homoszexuális kapcsolatokban nincs is. "Ti elviszitek a nőt vacsorázni, költötök rá egy csomó pénzt, aztán a végén egy rossz baszás" - mondta az egyik meleg barátom. "Mi először dugunk, és HA JÓ, megyünk el szórakozni." Nincsenek felesleges körök, nincs felesleges kiadás. Nem az az érdekes, mondtam én régen, hogy le tudlak-e fektetni. Az az érdekes, ami utána következik. Ezzel persze csak a saját dolgomat akartam megkönnyíteni. Logika szerint igazam volt, természet szerint azonban nem.
Az udvarlás ugyanis az előjáték része. Ha elmarad, a következő lépés a testi előjáték elmaradása lehet. Az élvezet, ezáltal a megtermékenyülés esélyének a csökkenése. "Az a dolognak csak a VÉGE, hogy engem megdugnak", mondta tinédzserkorom egyik kiszemeltje.
Láttam régen egy filmet, Afrikai szeretők volt a címe. Egy fehér svájci nő és egy szamburu (maszáj) harcos szerelméről szólt. Hát, kérem szépen, a szamburuknál aztán nincs előjáték. Se simogatás, se semmi. A nő számára élvezet sincs, a férfi számára is csak pillanatokig. Hátulról beteszi és kész. Lemaliant, a harcost még csókolózni is úgy kellett megtanítani. A vége totális kudarc lett, természetesen, mindkét részről.
Nem csak a szerelemben van így. Ott még elég nyilvánvaló, hogy a ráhangolódáshoz és a válogatáshoz szükséges. De így van ez mindennel. A nyolcvanas évek végén kisszövetkezeti elnökhelyettes voltam. Egy közgyűlés nemigen különbözött egy majomcsorda veszekedésétől. "Amikor te még sarat túrtál Nyíregyházán" - üvöltötte az elnök -, "nekem már Mercédesz volt a fenekem alatt." "Tetűd se volt" - üvöltött vissza a címzett. Aztán, amikor vége volt a közgyűlésnek, Lajoskám és Lacikám alapon békésen elvonultak sörözni.
A fordítottja ennek az üzleti tárgyalások rituáléja. Keleten nagyon értik, nálunk rövidebb, de lényeg szerint ugyanolyan. Kézfogás, érdeklődés a másik hogyléte felől, kávézás, majd a lényegre térés. Ugyanez Egyiptomban pár óra. Megtörni pedig vétségszámba megy, bár kétségkívül időt lehet vele megtakarítani, nem is keveset. Egy magyar futballcsapat évtizedekkel ezelőtt Kairóban járt. Az egyik csapattag kora délután kiment a bazárba. Késő este tért vissza, hóna alatt egy tevenyereggel. "Száz dollárt akart kérni érte" - mesélte büszkén a szobatársának -, "de lealkudtam tízre". Másnap a szobatárs megkereste a boltot. Kiválasztott egy tevenyerget, letett az asztalra tíz dollárt, homlokon csókolta a kereskedőt, majd "ég áldjon, Juszuf" köszönéssel eltávozott. Visszanézve látta, hogy az árus ugyanúgy ül a székén, ahogy otthagyta, és dermedten néz maga elé. Még a két csésze hűlő tea is ott van előtte.
A mindennapi rituálék életünk részei. Ezekből lettek a szertartások. Az igazán jó éttermekben való étkezésre időt kell szánni. Nem azért lassú a kiszolgálás, mert nem törődnek a vendéggel, hanem azért, mert nagyon is törődnek. Nem azért készülnek a Karácsonyra, díszítik fel a fát, mert önmagában van valami értelme, hanem azért, hogy ráhangolódjanak az ünnepre. Ezek formális dolgok, de a forma éppen annyira számít, mint a tartalom. Másképpen szólva, MAGA IS TARTALOM. Nem mindegy, hogy néz ki a feltálalt étel, nem mindegy, milyen színű és alakú a tányér, milyen pohárba öntik a bort, a röviditalt, milyen az evőeszköz. Még a színekre is ügyelni kell (célszerű), a kompozícióra, a díszítésre. Ezek nem öncélú dolgok, bár elsőre annak tűnnek. Édesanyám, akiről már beszéltem, nem szeretett enni. Majdnem mindegy volt neki, mit, miképp, és milyen sorrendben. "Egy gyomorba megy." Rengeteg élvezettől fosztotta meg magát. Bár ő megúszta, még bele is betegedhetett volna. Egy ilyen egyszerű nemtörődömségbe.
Ha egy aszott vénasszonynak azt mondjuk, hogy "kegyed milyen fiatalos", az nem azt jelenti, hogy valóban annak látjuk (bár még ez is lehetséges), hanem azt, hogy elfogadjuk őt és nyitni akarunk felé. Elfogadjuk a kapcsolatot valamilyen szinten. És ettől ő is el fogja fogadni.
"De jól nézel ki", azaz dehogy nézel ki jól, kövér vagy, mint a disznó ("szép feszes a bőröd"), de én azt akarom, hogy jóindulattal tekints rám, mert így könnyebben tudunk beszélgetni. Ez a beugró. Ha nem mondok semmit, az se baj, csak akkor nehezebben nyílnak meg a kapuk. És közben mindenki tisztában van mindennel. Nem mindig gondol rá, kibúvókat is keres, de azért tisztában van. Na jó, kivéve talán a diktátorokat, akik a végén maguk is elhiszik magukról. Muszáj is nekik, mert ki szeret egy szörnyeteg lenni?
A "hízelgés" köznapi szinten nem hazugság, hanem gesztus. A nem hivatalos protokoll része. Csakúgy, mint az ágyon kívüli szerelmi előjáték. Mindaz, amiből az udvariasságnak nevezett valami származik. Az udvariasság az adott társadalomban egyezményesen elfogadott kapcsolatteremtő szertartás. A társas életünk nagy részét szertartások teszik ki. A magánéletünkét is egyébként, ezeket hívja az idegen rigolyának, hóbortnak, "a te hülyeségeid"-nek. A sajátjairól ilyenkor elfelejtkezik. A szertartások az élet tartóoszlopai. Olyanok, mint a János-hegy. Teljesen mindegy, ki volt János, a szent, akinek a szobra ott állt, vagy Óvári János, 14. századi budai gróf. Egy viszonyítási pont, amit VALAHOGY azért mégiscsak kell hívni, ha másért nem, azért, hogy tudjuk, miről beszélünk.
Bár, kedves Olvasó, kétségtelen tény, hogy a szertartásokkal sok idő megy el. Nem felesleges idő ugyan, mert ez is beleesik abba a kategóriába, hogy "ez így működik", tehát további kérdéseknek helye nincs, de sok.
Végtére is a lajhár se gyors. Kiváltképp, ha még a farktollait is szét kell terítenie.
2014. 08. 27.