Véletlenül megnéztem a facebookon egy régi barátnőmet. Szép és karcsú lány volt. Az összes főnöke fente rá a fogát, és nem csak a fogát. Mi több, nem is hiába. Hangosan felkiáltottam, amikor megláttam a képeit, pedig ez aztán végképp nem szokásom. Te szentséges Úristen. Mit tesz az idő egy emberrel?
Nyilván velem is. Van vagy tíz esztendeje, hogy megláttam egy kaporszakállú, öreg bácsit az utcán. Rám köszönt, fogadtam, majd továbbmentünk. "Ki a bánat lehet ez?" - gondolkodtam. És aztán rájöttem: az én egyik volt gimnáziumi osztálytársam. Lehet, hogy ő is ugyanezt a kérdést tette fel magának.
Ugyanakkor meg lehet öregedni szépen is. Én törekszem rá, de - ma már megkaptam a "túltengő ego" kifejezést valakitől, akinek halványlila gőze sem volt arról, amire reagált, viszont az előbbi kettőhöz tökéletesen hasonló példa lenne erre az írásra - nem tisztem magamról véleményt mondani, különösen jót. Amúgy semmi baj nincs az ilyenekkel, ha... Ha az illető úgy is gondolja magáról. Nem csak mondja, azért, hogy legalább ő elhiggye. Vagy hogy mások higgyék el. Ha pedig egyikük se hiszi el, legalább mindketten tegyenek úgy.
A szép belső kisugárzik. Megszépít. A szó fizikai értelmében is megszépít. Sőt, mást is csinál. "Minden fejben dől el." Sportolóktól lehet a legtöbbet hallani. Ha van közhely, amivel száz százalékig egyetértek, akkor ez az. Nincs olyan opció, hogy nem csinálom meg. Így fogtam neki életem első Kinizsi százasának is, ötvenhárom évesen. A Kinizsi százas száz km gyaloglás Békásmegyertől Tatáig, maximum huszonnégy óra alatt, kilenc ellenőrzőponttal, melyek csak egy bizonyos időintervallumon belül vannak nyitva. Két hegység - a Pilis és a Gerecse-, két térkép. Háromezer méter szintkülönbség. Profigeci rendezés, ahogy az egyik kolléga halkan megjegyezte. Az utolsó szakasz végén is csúszós szikla, száz méteres szakadék szélén. Ha valaki nem hiszi, amit most írtam, van honlapjuk, amin rajta van az összes eddigi teljesítő, névvel, évszámmal. Végre olyanról írhatok, amit egy kattintással ellenőrizni lehet. Két évvel és tíz kiló felesleggel később a második már más volt. A bal térdemben porcleválás, a jobb sarkam gyulladt. Nyolcvan kilométert így is mentem, aztán kifutottam az időből. A makadámmal felszórt szerpentin a Pilisnyereg felé már az elején eldöntötte. Hazudok: nem az döntötte el, hanem én takaróztam a sérülésekkel. Hetvennyolc kilométer után adtam fel, a vértestolnai országúton, éjjel fél kettőkor. Azért nem voltam nagyon elkeseredve így sem.
De nem is magamról akartam írni. Mindkét Kinizsin ott volt egy bácsi a feleségével. Az elsőn nyolcvan- (onnét tudom, hogy azon a tájékoztatón, amit kaptunk, felköszöntötték), a másodikon nyolcvankét évesen. Ez volt a huszonhét- és huszonkilencedik neki. Időnként találkoztunk - mindenkinek más a pihenőbeosztása és az üteme-, de ő már javában ette a gulyáslevest a tatai edzőtáborban, mire reggel öt körül odaértem.
Az egyik konditeremben, ahol edzettem, edzett egy másik bácsi. Ő "csak" hetvenkét éves volt akkor. Sztepp-aerobikra járt. Mi öt percig próbáltuk, amit ő háromnegyed óráig csinált, és elegünk lett belőle. Egy látható visszér nem volt a lábán. Kapásból letagadhatott volna húsz évet. Aerobik után még súlyzózott is. Az öltözőben beszélgettünk egyszer. Ötvennyolc éves koráig semmit nem sportolt, mondta. Egyszer el kell kezdeni. Hozzátette, hogy itt tornázik a felesége is. Értem, bólogattam. Biztosan ő vette rá a sportolásra. Hogy gondolom, meresztette rám a bácsi a szemeit, hogy ő már olyan fiatalon megnősült volna?
Nyugodtan mondjon magáról jót, kedves Olvasó. De csak akkor, ha úgy is gondolja. Anélkül fabatkát sem ér. Ne is hallja meg a gúnyolódást. "Nagyon szépen tudok hegedülni, csak még nem próbáltam." Igen. Minden más hozzáállás beprogramozza a kudarcot. Célt csak úgy lehet kitalálni, mintha az ember mesét írna. Mint a Grimm testvérek vagy Andersen. Ha arról beszélünk, hogy mit akarunk, mondtam az első politikai találkozóink egyikén, nem szeretném a "realitás" szót senki szájából meghallani. És ez másra is igaz. Cél-helyzetértékelés-cselekvési terv-cselekvés. Mindegyik elem az előtte levő függvénye.
Olyan dolgokra is képesek vagyunk, amit közönségesen nem is sejtünk. Mondok egy példát. Még a két világháború között a sarkkörön kényszerleszállást hajtott végre egy kétfedeles repülőgép. A pilóta kiszállt, hátha tud valamit csinálni. Ahogy nézegette a motort, szuszogást hallott a háta mögött és meleg fuvallat csapta meg a tarkóját. Hátranézett, és... egy jegesmedve állt ott. Szerencséjére nem dermedt le, hanem első reakciójában HELYBŐL felugrott a gép szárnyára. Akkor nem gondolkodott rajta, csak utólag, a meleg szobában. Nem értette. Nem is érthette: a gép szárnya és a talaj között több, mint két méter volt a távolság.
Válaszolok saját - költői - kérdésemre. Az idő önmagában SEMMIT nem tesz az emberrel. Semmit az ég egy adta világon. Ő maga tesz magával. Egy szép öregember pontosan olyan szép, mint egy szép fiatal. Sőt. Megkockáztatom, hogy szebb. Azért szebb, mert több benne a tudatosság. Ne jöjjön nekem senki a primitív népekkel. Egy "primitív" öregember is lehet tudatos. Lehet bölcs. De még mennyire, hogy lehet. Ha soha életében ki nem mozdult a falujából, akkor is több élettapasztalatot tud felhalmozni, mint egy harmincéves világfi. A bölcsesség nem lexikonfüggő. Tudja, kedves Olvasó, hogy mindenekelőtt mitől függ? Attól, HOGY MENNYIRE FIGYELÜNK ÖNMAGUNKRA. Akár egy zárt szobában. Egy szerzetes cellájában.
Hiszen ezért is vonultak oda.
Felejtse el az időt, nyájas Olvasó.
LEGYEN SZÉP.
2014. 09. 28.