Guy Ritchie filmje címének (Lock, Stock & Two Smoking Barrels – A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső) elferdítését talán meg fogja bocsátani nekem az Olvasó. Végül is egy filmről, pontosabban híradórészletről jutott eszembe.
A szerényen N1-nek, a nemzet első számú televíziójának nevezett, egyelőre internetes médium 2011. április 20-i megemlékezésének megtekintését a véletlen tette számomra lehetővé. Nem kellett csalódnom: a Jobbik Magyarországért Mozgalom propagandájának audiovizuális élvezete még legvérmesebb várakozásaimat is felülmúlta.
A január 31-én indult televízió szerkesztősége Vona Gábor szavaival „fiatal, de tapasztalt, lelkes fiatalokból áll”. „Mindenki készüljön, terjessze a hírt,” – idézte a pártvezért január 28-án a Szent Korona Rádió – „hogy jövő hétfőtől új időszámítás kezdődik…Terjedjen hát az igazság, mert az igazság szabaddá tesz.”
Az ember tudatalattija felettébb különös valami. Mint holmi raktárban, meglapulnak benne dolgok, aztán…viria varázslat, csiria parádé, csilicsalamádé, hipp és hopp, a legváratlanabb pillanatokban előkerülnek. Hogy a raktárba mi kerül, az persze elsősorban és mindenekfelett a raktárostól függ. A cilinderből még Rodolfó is csak azt a nyulat tudta előhúzni, amelyet előzőleg ő maga rakott bele. Ezt az „igazság”-os mondatot mintha már olvastam volna pár fényképen. Valakik, valakiket akkor is szabaddá akartak tenni, mi több, sajátos módon szabaddá is tettek, amikor e fényképek készültek. Csak az eszköz volt némileg eltérő: nem a Wahrheit, igazság (amely más szó a németben, mint a jogi értelemben vett, semleges, bár istenasszony szolgáltatta Recht), hanem az ugyancsak nőnemű Arbeit, vagyis a munka. És persze a sok-sok füstölgő puskacső, és füstölgő…ám erről majd később.
Véletlen stilisztikai egybeesés, legyint most az Olvasó. De én emlékszem még fent említett pártelnök 2009-es Évértékelőjére. A következőket mondta szó szerint: „Ma a Jobbik egyszerű plakátragasztójának lenni nagyobb dicsőség, mint bármely parlamenti párt elnökének.” Jóval őelőtte ilyet is mondott már valaki, mi több, le is írta. Így hangzik: „Az utcaseprő legyen büszke arra, hogy polgára ennek az államnak, ezt nagyobb kitüntetésnek tartsa, mintha egy másik országban királlyá választanák.” A szerző művének, melyből az idézet származik, hosszas hezitálás után a Mein Kampf címet adta. Mindenki a maga tanítóitól lop, jegyeztem akkor a Naplóba.
Épp e tanító születésének 122. évfordulójáról volt szó az április 20-i híradóban. A részlet a következő: „122 évvel ezelőtt ezen a napon született Adolf Hitler német politikus. 1933-ban pártja elsöprő győzelmet aratott a demokratikus választásokon. Rövid idő alatt talpraállította a tönkretett, nyomorba döntött Németországot, ahol példátlan gazdasági, társadalmi, erkölcsi, kulturális fellendülés vette kezdetét. A II. világháború következményeként az angolszász és bolsevik szövetségesek győzelme a német nép és vezérük bukását okozta. A történelem talán legismertebb politikusának emléke azóta is a győztes nagyhatalmak politikai boszorkányüldözésének első számú célpontja….Adjon az Isten jó estét!” Szebb estét, mormolja szemeit dörzsölgetve a jobbikos köszöntések labirintusában egyelőre támasz nélkül botorkáló tévénéző.
Hogy a híradót szerkesztő lelkes fiatalok mit tapasztaltak, nem tudjuk, lehet, hogy jobb is, ha nem tudjuk. Azt viszont, hogy mit tudnak, sejtjük. Ha azt is mondják, amit tudnak, akkor az égvilágon semmit.
Az 1932. júliusi választásokon, Hitler kancellári kinevezése előtt fél évvel az NSDAP (Német Nemzetiszocialista Munkáspárt) 230 képviselői mandátumot nyerve a Reichstag legnagyobb pártjává vált. Szeptember 12-én a Birodalmi Gyűlést feloszlatták, és november 6-ra új választásokat írtak ki. Ezen az előző választáshoz képest az NSDAP kétmillió szavazatot veszített. Hindenburg elnök nem is Hitlert, hanem az 1934-es hosszú kések éjszakáján később meggyilkolt, Hitler-ellenes koalícióra törekvő Kurt von Schleicher tábornokot tette kormányfővé. Miután a Schleicher előtti kancellár, Franz von Papen meggyőzte Hindenburgot, hogy kézben tudja Hitlert tartani, az élete utolsó előtti évét élő államfő megbuktatta a tábornokot, és Papen alkancellárságával Hitlert egyszerűen kinevezte kancellárnak. Sem választásokról, sem elsöprő győzelemről szó nem volt. A „talpraállítás” hat évig tartott. Ára Németország teljes belső és külső eladósodása és a Reichsbank elnökének, dr. Horace Greeley Hjalmar Schachtnak (akit többek között ez mentett meg a nürnbergi elítéltetéstől) a lemondása lett. A „példátlan gazdasági fellendülés” megteremtésére a Birodalmi Bank ún. MEFO-váltókat bocsátott ki. A gazdasági katasztrófát a fegyverkezés fékezésével és a szabad külkereskedelemhez való visszatéréssel egy ideig el lehetett volna kerülni, 1939-re azonban az (elméletileg beváltható) váltóállomány akkorára növekedett, hogy a német gazdaság a csőd szélére került. Ez a többi, a közvélemény előtt rejtve maradt pénzügyi manőverrel, az adóbonnal, a kereskedelmi bankoktól kikényszerített kölcsönökkel, a megtakarítások és biztosítási pénzek megcsapolásával együtt azt a helyzetet eredményezte, hogy Németország már csak az azonnali gazdasági összeomlás, vagy a háború között választhatott. Az erkölcsi fellendülésnek a világ tudomására jutott első nagy eseménye a Kristallnacht, Kristályéjszaka volt, amely nevét a betört zsidó kirakatok szétszóródott üvegszilánkjairól kapta. További eseményeibe, melyet Holokauszt néven ismernek vagy tagadnak, Magyarország polgárainak öt százaléka halt bele. A kulturális fellendülésről mondjanak véleményt maguk a korabeli németek. 1937-ben, egy időben két kiállítást rendeztek Münchenben. Az egyiknek az „Elfajzott művek kiállítása”, a másiknak „Az igazi német művészet kiállítása” címet adták. Az első kiállításra, amelyen a nem kívánatosnak minősített, „dekadens” műveket lehetett megtekinteni, rövid időn belül három millió látogató volt kíváncsi. A második kirendelt nézőkön kívül a kutyát nem érdekelte.
Az angolszász, latin, skandináv, németalföldi, szláv, indiai, afrikai, bolsevik és nem bolsevik szövetségesek, kvázi a Japán elleni hadakozásban lekötött ázsiai országok és Magyarország kivételével jóformán az egész világ győzelme nem a német nép, hanem a nemzetiszocializmus és annak vezére bukását okozta. A német nép azon része, mely 1939. szeptember elsejéig még nem emigrált, nem volt koncentrációs táborban, többségében vagy néma iszonyattal, vagy ahogy William L. Shirer, a szemtanú amerikai sztárriporter írta, hitetlenkedő kábulattal fogadta a háborút. Hogy hány, akkori hivatalos elnevezéssel néptárs tekintette Adolf Hitlert vezérének és meddig, már nem tudjuk meg, de…soha nem fogom azt a német utcaképet ábrázoló fotográfiát elfelejteni, amelyen a járókelők egy köztéri hangszórón keresztül a háború bejelentését hallgatják. Ez nemaz 1914-es Berlin, München vagy más nagyváros volt. Nem volt örömujjongás, katonákkal menetelő civilek, kalaphajigálás, nem látszott egyetlen mosoly, csak mérhetetlen aggodalom. Nem egy arcon, nem kettőn, nem hármon, hanem az összesen. „Wer mit dem Teufel ißt, braucht einem langen Löffel”, „Ki az ördöggel vacsorál, hosszú kanálra van annak szüksége”, mondja egy német közmondás. Ott, a hangszóró alatt már késő volt rájönni, hogy ez bizony nagyon rövid kanál volt.
Boszorkányüldözés alatt azok ellen az emberek ellen indított hajszát értjük, akik valójában ártatlanok a nekik tulajdonított bűnökben. Hogy a történelem talán legismertebb politikusa ártatlan volt-e a neki tulajdonított bűncselekményekben, tanulmányaira, olvasmányaira, szülei-nagyszülei emlékeire támaszkodva döntse el maga az Olvasó. Segítségére lesz, ha visszaemlékszik az Ószövetség azon passzusára, amely szerint Isten még az állaton is számon kéri az ember életét: „A ti véreteket, éltető véreteket is számon fogom kérni. Számon kérem minden állattól és minden embertől.” (Teremtés 9:5)
Hitlert, már ami a szakképzettséget illeti, elég nehéz besorolni, ilyet igazoló bizonyítvánnyal ugyanis nem rendelkezett. Noha egy ideig képeslapok másolásából élt, a bécsi Művészeti Akadémiára nem vették fel, így festőnek nem lehet nevezni. Az építészet mindig érdekelte – Linz átépítése utolsó napjaiig kedvenc témája volt -, de mélyebben ebbe sem ásta bele magát, ezért építész sem volt. Ha cinikus volnék, ismerve pályafutását azt mondanám, az ellenkezője annál inkább, de túl könnyű találat lenne. Jósnak szintén nem lehet mondani, ugyanis mindössze egyetlen jövendölése teljesedett be, igaz, az maradéktalanul. (1933-ban, friss kancellárként azt kérte a német néptől, hogy „adjatok nekem tíz évet, és Németországra nem fogtok ráismerni”. Tizenkét évet kapott, és Németországra valóban nem lehetett ráismerni.) Ha az „Amerikából jöttem, híres mesterségem címere” játékot játszó valamelyik gyerek az ő tevékenységére mint politikára gondol, mérget vehet rá, hogy senki nem fogja kitalálni. Ahogy kultuszminisztere, a totális háború meghirdetője, Joseph Göbbels, párthadserege, a fekete rend birodalmi vezére, Heinrich Himmler és Himmler legodaadóbb beosztottja, a prágai hóhér, Reinhard Heydrich tevékenységét sem, ha mint Heidelbergben doktorált, német irodalom és dráma szakos bölcsészre, a müncheni Műszaki Főiskolán diplomázott agronómusra, vagy a haditengerészet kadétiskoláját elvégzett tengerésztisztre gondol rájuk. Ezek az emberek ugyanis elsősorban nem politikusok, bölcsészek, agronómusok és tengerésztisztek voltak, sőt másod- és harmadsorban sem. Ezek az emberek tömeggyilkosok voltak.
A tudásbeli megalapozatlanságon kívül mindössze egyetlen apró probléma van azzal a tájékoztatással, amelynek a most kivesézett híradó is része. Az, hogy bármit gondolnak róla a lelkes fiatalok, nem nemzetmentés, nem hazaszeretet, nem bátor kiállás az igazságnak vélt valami mellett. Ez – ahogyan tizenöt évvel ezelőtt egy rendőr őrnagy mondta, miután átengedett a fegyverismereti vizsgán – egy kurva veszélyes játék. Azért kurva veszélyes, mert csak a végrehajtók oldalán komoly. A tervezők oldalán – Guy Ritchie-vel kezdtük, vele is fejezzük be – blöff.
És ez a blöff nagyon könnyen ugyanúgy végződhet, mint Guy Ritchie Blöff-je. Utána pedig félő, hogy a Jobbik elnökét sem pedagógusként emlegeti majd az utókor.
2011. 04. 22.