Az egyik legjobb gyerekkönyv, amit volt szerencsém (fel) olvasgatni, Paulini Bélától A hétfülű szamár volt. A hétfülű szamár - emlékezetből írom természetesen -, mint neve is mutatja, hét füllel rendelkezett, továbbá a Rúgó és Rágó nevű felmenőkkel. Elég hamar rájött, hogy ő kuriózum a háziállatok között, és ezt aztán a végsőkig ki is használta. Először csak a juhászt illetően, akivel hamar szerepet cseréltek: nem ő vitte a juhászt, hanem a juhász vitte őt. Útja, mind feljebb és feljebb vezetett az emberi ranglétrán, végül aztán, amikor épp a királyi palotát készült birtokba venni, (számára) tragikus véget ért. Most, visszagondolva, mintha az európai- világ-, egyben magyar történelem legújabb kora elevenednék meg a lapjain. Hogy ezt az 1881-ben, Csákváron született Paulini tudta-e, kérdéses. Akár tudhatta is.
A 19. század a meseírás fénykora volt. Bár ez a megfogalmazás némileg pontosabb, ha inkább horrormesét írok. Csak pár példa. A Grimm testvérek nagyon sok közismert mesét vetettek papírra, többek között a Hófehérkét, Hamupipőkét, Csipkerózsikát. Az eredeti Hófehérkében a törpék egyáltalán nem kedves erdei emberkék voltak. A gonosz királynő Hófehérke máját felfalta. Maga Hófehérke nem a királyfi csókjától ébredt fel, hanem attól, hogy elejtették a koporsóját, és így a torkán akadt almadarab kirepült a földre. Miután ez az eredetileg egyáltalán nem végtelenül bájos és kedves teremtés felébredt, a királynő elnyerte méltó büntetését: haláláig felforrósított vascipőben kellett táncolnia. Hamupipőke és Csipkerózsika történetét a fivérek egyszerűen ellopták. Előbbit egy körülbelül száz évvel korábban élt franciától, bizonyos Charles Perrault-tól, utóbbit Briar Rose hercegnő történetéből. Persze Charles Perrault is lopott, mégpedig az ógörögöktől, illetve a kínaiaktól. A kínai verzió szerint Hamupipőke találkozik anyja reinkarnációjával, egy hallal. A hal - vagyis anyja - csontjai segítségével csinál ruhát magának a bálra, ahol elhagyja a cipőjét, amivel végül a királyfi rátalál. Csipkerózsika eredeti történetében nyüzsögnek az ogrék. A szőke herceg édesanyja is az, aki saját unokáit készül felfalni. Végül fia úgy szabadul meg tőle, hogy egy kígyókkal teli verembe hajítja.
Hans Christian Andersen Kis hableányában, pontosabban annak eredeti, 1837-es változatában Arielt, aki minden alkalommal szörnyű fájdalmat érez, amikor lábra kell állnia, az a balsors sújtja, hogy a herceget csak táncával tudja elbűvölni. De a szenvedés sem segít rajta. A herceg mást vesz feleségül, ő pedig visszatér a habokba, és eggyé válik a tengerrel. A rendíthetetlen ólomkatonáról ne is beszéljünk. A katona nyomorék: fél lába van, és egy plátói szerelme, egy papírmasé-táncosnő. Reggel a gyerekek az ablakpárkányra állítják. A szél lefújja az utcára, onnét két utcagyerek egy papírcsónakba teszi, a csónakot a csatorna vizére. A csatorna vize egy híd alá ér, ahol fogvicsorgató patkány kéri tőle az útlevelét, megmenekül, de a gyűjtőcsatornában elnyeli egy nagy hal. A halat kifogják, és ugyanabban a lakásban látja meg a napvilágot, ahonnét az utcára került. De innentől nincs irgalom: az egyik gyerek behajítja a kályhába. Olvadni kezd, de még megéli, hogy a huzat melléfújja a papírtáncosnőt is. Semmi nem marad kettejükből, csak egy kis ólomszív és egy bekormozódott aranycsillám rózsa. Brrr. De a fenyőfa története se vidámabb, Ib és Krisztinka története se, a nagyravágyó tűé se, és hogy az urbánus gyermekek mit fognak álmodni, miután nagymama elmeséli nekik, hogy a lidércek a városban vannak...szóval hagyjuk.
Nekünk már könnyebb dolgunk van. Nekünk nem kell meséket írni, de még olvasni sem. Nekünk az élet írja a meséket. Meg is eleveníti őket, mint egy szörnyűséges álarcosbálban. Egyébként, kedves Olvasó, ha már az álarcosbál szóba került: tudja-e, mi a legérdekesebb az álarcosbálban? A maszkválasztás. Az ember azt gondolná, hogy a maszkkal, amit választ, eltakarja az igazi arcát. Pedig épp fordítva.
EZZEL MUTATJA MEG.
2013. 03. 19.