"Eltölt benneteket a vetélkedés,
eladdig, hogy fölkerestétek a sírokat.
De nem! Megtudjátok majd!
És mégegyszer, nem! Megtudjátok majd!
Nem! Bárcsak bizonyosan tudnátok!" (Korán, 102, 1-5)
"Én ezt egy komoly, tudományos könyvben olvastam, Bütyök, és ez a VALÓSÁG." Fekete István, Tüskevár, szó szerint (legalábbis remélem), fejből.
Az egész az istentapasztalattal kezdődött. Egy katolikus hölgy írt róla nekem. "Protestáns testvéreim ezt úgy mondják, hogy 'bizonyosságuk van'".
"- Miért hisz a komputerekben?
- Mert biztonságot adnak.
- És miért kell magának biztonság?
- A biztonság alaptörekvés. Annak nincs miértje.
...
- Honnét tudja, hogy alaptörekvés?
- A komputerek azt mondják. Valamennyi.
- És ki határozta el hogy a komputereknek azt kell mondaniuk?
- Senki. Ez alapigazság.
- És honnét tudja, hogy ez alapigazság?
- A komputerek mondják." (William T. Powers: Allegória)
Biztonság és bizonyosság. Édestestvérek. A bizonyosság a biztonság alapfeltétele. Ugyan, legyint az Olvasó. A bizonyosság ÉRZETE a biztonság ÉRZETÉNEK az alapfeltétele. Igen. Igaza van. Megint előjött a fekete bárány. Mindig előjön. Három ember utazik Skóciában egy vonaton, és látnak egy fekete bárányt. "Ezek szerint Skóciában a bárányok feketék", mondja egyikük. "Ezt nem mondhatjuk", replikázik a másik. "Azt viszont igen, hogy van Skóciában egy bárány, ami fekete." "Még ezt sem mondhatjuk", ingatja a fejét a harmadik. "Kizárólag azt mondhatjuk, hogy van Skóciában egy bárány, aminek AZ EGYIK FELE FEKETE." Tapasztalunk VALAMIT. A többi már következtetés. Hogy ez a valami "valójában" mi, az nem "ténykérdés", hanem HIT kérdése. És az összes következtetés visszaüt a tapasztalatra.
BÁRMIRŐL, amiről tudomásunk van, felelősen annyit mondhatunk, hogy ezt így és így HISSZÜK. Tapasztalok valamit. Hogy az mi, arról fogalmam sincs. Az egy ürügy. Egy olyan micsoda. Valami, amit ÉN fogok azonosítani egy másik valamivel. Hogy mi alapján, az már a következő kérdés lesz.
A hölgy érez VALAMIT. Ennyi a bizonyos, ez is csak számára. Ez a félbárány. Amikor először hozzáérünk egy forrásban levő vizet tartalmazó edény falához, érzünk valamit, és ezt - erről a jelenségről - elnevezzük "forró"-nak. Vagyis már elnevezték helyettünk, mi csak átvesszük. Amikor kommunikálunk valakivel, a SAJÁT érzésünkről beszélünk, és ő is a sajátjára fog asszociálni. A közös pont az edény a forró vízzel. Ha viszont ugyanazt az edényt ugyanazzal a vízzel a Mount Everest tetején kezdjük melegíteni, a forráspont az alacsony nyomás miatt nyolcvan fokra csökken. Az már nem lesz olyan forró. Hiába az edény, hiába a víz, hiába a buborékok. Nagy nyomáson, mondjuk egy atomerőműben meg háromszáz fok felett sem forr. Ha ezeket nem tudjuk, és megkérdezik, hozzá lehet-e érni puszta kézzel (ha nem fagyna el azonnal) egy forró vizet tartalmazó lábashoz a világűrben, hajlamosak leszünk azt mondani, hogy "dehogy". Pedig a víz a világűrben MINDEN HŐMÉRSÉKLETEN forr. Így van, kedves Olvasó? Vagy így van, vagy nincs így. Járt már a világűrben?
Mi következik mindebből? Az, hogy se a pont, se az érzés nem közös, és nem abszolút. Ráadásul minden, amiről azt mondjuk, hogy "tudjuk", nem tudás, hanem HIT. A hit tárgya pedig szabad akarat kérdése. Kanonizálás kérdése, hogy teológiai kifejezéssel éljek. Annak a kérdése, hogy kit/mit tekintünk mértékadónak. Hogy ki/mi fogja nekünk MEGMONDANI.
Az erős hit LÉTESÍT. Természetesen ez is "csak" egy állítás. Teremt. Mint az Ige, bólogat a vallásos Olvasó. Az ősnyelv. Ahol valaminek az elnevezése annak a valaminek az ismeretét is jelentette. Hatalmat felette. Nem egyszerűen csak egy szó volt. Ezért nem lehetett Isten (JHVH) nevét kimondani, és Róma titkos nevét (AMOR) sem. Egy újabb állítás. Vagy találkozik az Olvasóban valamivel, vagy nem. Vagy kiindulópont lesz számára, vagy nem. A hit igéken keresztül létesít. Az ige nem leírás, hanem esszencia. A kiindulópont csak ürügy. Ha úgy vesszük, nincs is. Hiszen arra, ami megfoghatatlan, nem lehet azt mondani, hogy van. Hacsak azt nem, hogy illúzió. Délibáb. Nem varázslat: varázslat már BENNÜNK válik belőle. Ahol MI vagyunk a varázslók.
A hit nem megragad valamit (lásd előzőek), hanem ezt a valamit MEGTEREMTI. Kinek-kinek mást. AHÁNY EMBER, ANNYI VILÁG. Ahány ember, annyi isten? Ezért pár száz éve máglyára küldtek volna: igen.
De nem! - kiáltana fel a Próféta. Hogyan tudnám kívülről nézni saját magamat? Mintha a világon sem lennék? Magamat, az emberek tömegében? Az én istenemet az istenek tömegében? Mindenki bizonyossága nem bizonyosság, csak egy következtetés, lásd ismét fent. Isten arcai. Isten arcai FELÉM. Isten csak egy van, számtalan arccal. De az arcait könnyű összetéveszteni vele, magával.
Az én bizonyosságom pedig csak a mai nap bizonyossága. A PILLANAT bizonyossága. A félbárány. Világok épülnek és világok dőlnek össze, pillanatról pillanatra. Igaza volt a hölgynek? Amikor ezt írni kezdtem, azt gondoltam, nem volt igaza. De igaza volt. Hogy biztonságban érezhesse magát, nem a világban, hanem a Teremtőben kell bizonyosnak lennie. Hogy a világa ne dőljön össze, akartam mondani, de nem. Ezt sem. Nem a világ a hangsúlyos, hanem a Teremtő.
Hogy ki légyen az, azt én INNÉT, NEKTEK meg nem mondhatom.
Timkó Évának, szeretettel.
2015. 07. 07.