Those were the days 10. (A Kádár-korszak)
Rendőrségi fogdából volt jobb is, rosszabb is. Az ötödik kerületi kapitányság fogdája a tetőn volt, tiszta, világos. A relativitás jegyében akár azt is lehet mondani, hogy a két BRFK vizsgálati fogdához képet (az egyik a Gyorskocsi, a másik a Tolnay Lajos utcában volt-van, én csak az utóbbiban vendégeskedtem három hetet) szinte szabadság-érzetet keltett. A boldogság érzéséhez néha elég, ha az ember követ tesz a cipőjébe, majd egy idő múlva kirázza.
A kaptárakban, ahogy a szleng mondja, nem volt drága az emberélet. Gyanítom, hogy most se az. Persze más a rendőrségi fogda, és más a fogház-börtön-fegyház. Bár ott is változhattak a viszonyok. Akkor a cigaretta volt a pénz. Mindent ládában (dobozban) mértek. Most...bele se gondolok. Régi, kedves emlék az orvosi vizsgálat. "Tennivaló nincs", került az esetek kilencvenkilenc százalékában a kartonra. A cigány emberrel, akivel több hónapon keresztül zárkatársak voltunk, szállóigévé is tettük. De ez már az ötödik kerület volt, az Édenkert. A Tolnay más műfaj. Több szint, egyik a föld alatt. Utóbbit nem használták, mert a legenda szerint Kádár is ott raboskodott, és megtiltotta. Épp elég volt a többi. Négy (hivatalosan három) embernek egy zárka, amelyet teljesen elfoglalt a közös priccs, maradt még körülbelül két négyzetméter. Huszonöt wattos égő, se újság, se könyv, de a sötétben amúgy se lehetett volna olvasni. Az egyetlen jó a napi zuhanyozás lehetősége volt. Közted és a szabadság között iszonyú mennyiségű vasrács és őr. Soha innét ki nem kerülsz, gondoltad. Ferenc, akivel a legtöbb időt töltöttem, a Nyírségből érkezett, több emberen elkövetett emberölés gyanújával. Mielőtt találkoztunk volna, földbe vájt barlangban lakott, amit keresett, elitta és elkártyázta. Bár a közhit szerint annak kellett volna lennie, nem volt tolvaj. De gyilkos volt! - kiált fel most az Olvasó. A szó betű szerinti értelmében az volt. Ha nem ő szúrt volna először, akkor sértett lett volna. Vagy ahogy a köznyelv mondja, áldozat. Egyébként az áldozatok - ketten - is cigányok voltak. Mielőtt letartóztatták, a második "feleségével" élt. "Feleségem", mondta, hozzátéve, hogy "bár csak összeálltunk". Az első elhagyta, és amikor összeállt egy másik emberrel - ez cigányoknál is a legalávalóbb dolog, amit el lehet követni, náluk csak igazán -, a Ferenctől született gyerekeire gyújtotta a házat, ne legyenek útban. Bizonyítani nem lehetett, de nem is igyekezett senki.
A snóbliról és malmozásról hamar leszoktunk, helyette sakkoztunk. Sakkot úgy kellett csinálnunk, a táblát szappannal rajzoltuk fel a padlóra, a figurákat kenyérbélből gyúrtuk, a feketékhez cigarettahamut kevertünk. Gyerekkoromban elég sokat játszottam a nagypapámmal, egy idő múlva általában megvertem, és másokat, akik hozzám hasonlóan kocasakkozók voltak, vagyis nem ismerték az elméletet, csak a mások hibáiból éltek, szintén. Ezt a cigány embert jó, ha összesen négyszer-ötször sikerült legyőznöm. Írni-olvasni alig tudott, de vágott az esze, mint a beretva. Ha más korban, és/vagy más helyre születik, kiváló hadvezér lehetett volna. Volt stratégiája, volt taktikája, és az utolsó pillanatig küzdött. Ugyanezt tanácsolta nekem is, elválásunk előtt. Pedig csak négy elemit végzett.
Utolsó fogdanapjaim zárkatársa egy ruházati üzlet vezetője volt. Vagyis már csak volt vezetője. Vörös hajú, vallásos zsidó. Leértékeléskor felvásárolta a készletet, majd később teljes áron saját zsebre értékesítette. Ha adót fizetne utána, ma ügyes üzletembernek neveznék. Akkor ez üzérkedés volt, már annak a számára, akit rajtakaptak. Csalás az volt, amit Bósa István csinált, aki pár zárkával odébb vendégeskedett, és ma a valaha élt legnagyobb szélhámosok között emlegetik. Akkor vasutasegyenruhában az én egyik előadóm tartóztatta le, de azóta volt már praktizáló orvos (és elégedettek voltak vele), ügyvéd, közjegyző, lelkész. Kórházakban dolgozott, tárgyalásokra járt. Ő adta el a Nyugati pályaudvar tetőszerkezetét negyvenezer márkáért egy német üzletembernek.
Hogy kerültem fogdába? Úgy, hogy az egyik munkahelyemen elszámoltam magam, évekkel azelőtt. Nem az én hibám volt, de rám varrták, és "kilépett" bejegyzéssel kirúgtak. Ez akkoriban azt jelentette, hogy pár évig akármit is csinálok, csak a mindenkori minimálbérre vagyok jogosult, ami ezeregyszáz forint körül mozgott. Már túl voltunk az 1979-es általános áremelésen, de ennyiből korábban se nagyon lehetett megélni, egyben albérletet fizetni. Megfellebbeztem, majd munkaügyi bíróságra került az ügy, a pert meg is nyertem, tekintve, hogy igazam volt, de ez már rajtam azalatt a pár év alatt, ameddig tartott a huzavona, nem segített. Bolti tolvaj lettem, aztán rákaptam a könyvekre. Ezeket olvastam, és ezekből éltem. Épp ott tartottam, hogy abbahagyom, mert egyrészt mentesültem a szankciók alól, másrészt találtam magamnak egy népművelői állást ötezer forintért, amikor...hogy is írja Babits A halál automobilon-ban? "Fekete éjszaka, hajnal előtt / gépkocsi áll meg a házunk előtt". Most nem fekete éjszaka volt, hanem borús november végi délután, nem a házunk előtt állt meg a gépkocsi, hanem a Kelenvölgyi Közösségi Ház előtt, ahol dolgoztam, de a lényeget és hangulatot mindez nem érinti.
Dehát nem is rólam szól ez a mese most, hanem a Kádár-korszakról.
Folytatjuk.
2013. 01. 29.