Pontosan velem szemben lakik egy néni. Lehet körülbelül hatvan éves. Írnám, hogy nem néni, mert én sem vagyok bácsi, de ő néni. Néni az, aki néninek néz ki, és néniként viselkedik. Néniként öltözik, de felöltözve soha nem láttam. A néniség éppúgy nem korhoz kötött, mint a bácsiság. Lehet valaki bácsi akár harminc-negyvenévesen is. Koravén, mondja a nyelv. És lehet valaki fiú öregen is. Cseh Tamás. Hogy csak egyet mondjak. Legjobb katona ide, legjobb katona oda. Sármőr is lehet. Al Pacino. Sean Connery. Hatvanéves kora után futotta a legjobb formáját. 007-esként sehol nem volt.
Vagy tíz éve rám köszönt egy kaporszakállú, öreg bácsi az utcán. Bámultan rá értetlenül. Csak utána esett le, hogy ez az én egyik volt gimnáziumi osztálytársam. Mandula lányom anyjával mentünk egyszer moziba. Előttünk ment valaki. - Ezt a fiút én ismerem - mondtam. - Fiú? - visított fel Andi. - Fiú! És gurult a nevetéstől.
A nénit még soha másban nem láttam, mint hálóingben. Könyököl az ablakban, cigarettázik és nézi az utcát lent. Sok néznivaló általában nincs, mégis nézi. Néha azért van mit. Kutyákat például. Itt csak kétféle kutya van - ez a nyolcadik kerület, még ha a Corvin-köz is -, pitbull és csivava. De inkább pitbull. Kicsi pitbull, növendék pitbull, nagy pitbull. És nem zacskóval a kézben mennek utánuk. Kétféle hang van: ordítozás és sikoltozás. Jókedvű ordítozás, rosszkedvű ordítozás, részeg ordítozás, dühös ordítozás. Szerelmi sikolyok, ki az ablakból, és nem szerelmi sikolyok. Napszak nem számít. Igaz, nekem sem. Van néha verekedés is. Vagy csak civakodás. Szerelmi előjáték. Autófeltörés-karcolás-leöntés. A megfelelő pillanatot kell csak kifogni.
Pont a néni alatt lakik egy lány. Harminc körül lehet. Hozzácsatlakoztatta egy kívül futó kábelhez a tévéjét, így van neki egy csomó csatornája. De nem nagyon használja ki. Az ízlése a magyar nótákra korlátozódik. Ezeket hallgatja (a tévét nem NÉZI, mert soha nem ott tevékenykedik, ahol van) nyolcszáz decibellel. Egy sugárhajtású repülőgép elbújhat. Ha nincs tévé, jó a rádió is. Hajnali ötkor-hatkor, a műsor ugyanaz. De lehet, hogy fel is veszi, és visszahallgatja. S véle az utca. Ő már most néni. Van persze, aki nem tartja annak, vagy csak szimplán gerontofil. - Már megint itt volt - panaszkodik a lány-néni a rendőröknek, akiket hetente kihív -, és meg akart baszni. Nem tudok kimenni magukhoz. Bekente a záramat valami ragasztóval.
A rendőrök meg türelmesen meghallgatják, aztán elmennek. Ezzel is telik a szolgálat.
A néni és a hálóing. Még amikor a Gellérthegyen laktam, lakott alattam egy matematikus. Két évig voltunk szomszédok, de ezt az embert, legyen reggel, dél, délután, este, másban, mint egy csíkos pizsamában, nem láttam. Azóta sejtem, mit csinálnak a matematikusok. Gondolkodnak.
De a néni vélhetően nem matematikus. Könyököl az ablakában és szívja a cigarettáját. Aztán visszamegy és leereszti a redőnyt. Még az ablakfélfára kívülről ferdén felszegezett hőmérőt se nézi meg. Igaz, minek is.
Hogy a lakásában mi játszódik le, csak elképzelni lehet. Hitchcock el is képzelte. Egy magányos hölgyet, aki minden este két személyre megterített. Szépen felöltözött, majd úgy tett, mintha beeresztene valakit. Képzeletben-gesztikulálva leültette az asztalhoz, tálalt neki és magának, aztán leült vele szemben. Beszélgetett vele, nevetgélt. A vacsora végén úgy tett, mint aki szabadkozik. Mint aki kicsit védekezik. De aztán visszacsókolta a fantomot. Majd behúzta a függönyt.
Egy szép nap valóban beeresztett egy férfit. Minden úgy zajlott le, ahogy addig a pantomim, egész a csókig. Akkor lekevert a férfinak egy óriási pofont, és kihajította.
A néni ajtaja a lépcsőházra nyílik. Odáig innét nem lehet látni.
2014. 09. 02.