Miért értékesebb a megtért tékozló fiú, mint a hűséges? Miért nagyobb kincs a megkerült bárány? Furcsán vélekedem a megváltásról, írta nekem ma egy kedves barátom. Meg fog lepődni. Teológiát végeztem. Ilyesmikkel foglalkoztam jó ideig. Megpróbáltam megismerni, amiket Istenről tanítanak. Kicsi gyerekkorom óta ezeket sulykolták belém, otthon, vasárnapi iskolában, templomban. És meg is ismertem valamit. A kettősséget. Anyukám azt mondta, igaz, kilencven felé közeledve, hogy mint orvos, nem hisz. Mint vallásos ember, hisz. Aztán tavaly meghalt. Máig nem tudom, mit gondolt valójában. Talán semmit. Talán egyszerűen elfogadta, és a mesére bízta magát. Talán csak legyintett. Nyolcvanhárom éves koráig erős volt. Két hatvan kilós kutyával évekig minden nap felment a Múzeum körútról a Várba, és vissza. De tudott napi nyolc órát is gyalogolni. Manhattanben kétszáz-valahány utcát, Harlemet is beleértve, oda-vissza. A Stonehenge-nél szakadó esőben fél napot. Salisburyben, hogy a szél még az esernyőt is kifordította, szintén. Svájcban a Genfi tó körül minden nyáron, három hónapon keresztül. Aztán egy szicíliai kiránduláson a légkondicionált buszban kapott egy mellhártyagyulladást, itthon rá egy influenzát, és vége volt. A további majdnem kilenc évében csak épült lefelé. Volt ideje gondolkodni.
Eleinte félt a haláltól. Úgy tűnt, hogy fél. Addig mondogatta, hogy meg fog halni, mert félt tőle, ameddig nem félt többet. Talán. Csak azt sajnálja, mondta egy barátomnak a végén, hogy én egyedül maradok. Nem maradok egyedül, mondta a barátom. Van egy csomó gyerekem, meg ott vannak ők. De édesanyám nem lesz több, válaszolta ő. Pedig nem volt igaza. Csak a halottak azok, akik igazán a mieink. Az élet...az élet BENNÜNK van. Ezért nincs élet nélkül semmi. Az egész lét bennünk van. Mielőtt lehurrog, gondolkodjon el, kedves Olvasó, hogy milyen értelemben mondható el arról az emberről BÁRMI, aki éppen nincs jelen? Milyen értelemben "él"? Milyen értelemben "van" egyáltalán? És ha éppen most kapott szívrohamot, csak nem tudok róla? Akkor most nem él? Nincs?
"Nincs itt baj, hidd el nekem, / megyünk át az életen" - énekelte Presser Gábor. Nem egyszerűen megyünk át, kedves Olvasó. Hátrálunk. Attól kezdve, hogy megreped körülöttünk a burok. A fizikális burok, amikor megszületünk, és a nem fizikális, amikor először "zuhannak földre a csillagok". Szép sorban fel kell adnunk mindent. Ne higgyen senki semmiféle kivételezésben. A császár is fel kell, hogy adja, és a földműves is. "Kinek rabja a király? – Nemzet rabja. – Mink is rabok vagyunk-e? – Mink is. – Mink kinek a rabjai vagyunk? – Isten rabjai, fraterkám." Gárdonyi. Minden hatalom csak látszólagos és időleges. A testünk fölötti, a sorsunk fölötti, mások fölötti. Nagy Szulejmánnál, a szultánnál, akinek uralma alatt Oszmán utódai megszerezték a legtöbbet, ami megszerezni rendeltetett nekik, senki sem értette és fogalmazta meg jobban. "A világ padisahja és Isten rabszolgája vagyok", mondta mélységes alázattal. Mi van a kezünkben? Egy marék víz. És egyszer elkezd kifelé csordogálni. És egyszer csak nem tudjuk nem észrevenni.
Hátrálunk, kedves Olvasó. A halálig hátrálunk. Nincs benne semmi hősies. Egymás után adjuk fel a várainkat. Egy darabig még tudjuk valahogy palástolni. Aztán valami cserbenhagy. Ott állunk pőrén és kiszolgáltatottan. A szó szoros értelmében meztelenül, először lélekben, aztán testben is. "Respice post te! Hominem memento te!" "Tekints magad mögé! Ne feledd, hogy ember vagy!" - súgta végig a diadalmenet alatt Tertullianus szerint a mögötte álló rabszolga az imperátor fülébe. Ne maga mögé tekintsen, nyájas Olvasó. Maga ELÉ tekintsen.
"Ameddig mi létezünk, a halál nincs jelen, mikor pedig a halál megérkezik, mi nem vagyunk többé" - írta Epikurosz Menoikeusznak. "Először is hidd azt, hogy az isten halhatatlan és boldog lény, ahogy az istenről alkotott általános felfogás belénk van vésve, és ne tulajdoníts neki sem halhatatlanságának ellentmondó, sem boldogságával összeegyeztethetetlen tulajdonságot. Mindent, ami összeegyeztethető halhatatlansággal párosult boldogságával, elképzelhetsz vele kapcsolatban. Istenek ugyanis vannak, hiszen a róluk való tudásunk kézzelfogható. Amilyen formában azonban őket a tömeg hiszi, nincsenek; mert nem képzelik őket következetesen olyannak, amilyennek hiszik őket. Nem az tehát az istentelen, aki kiküszöböli a tömeg isteneit, hanem az, aki a tömeg hiedelmeit ráaggatja az istenekre. Hiszen nem tapasztaláson alapuló fogalmak, hanem hamis feltevések a tömegnek a megállapításai az istenekről."
Ezzel kezdődik. Az istenek alkonyával. Amikor az összes olyan istenségről, aki azért istenség, mert az ember mások fölé emeli, vagy mert lusta gondolkodni róla, szükségesnek véli a lelki békéjéhez, szép lassan kiderül, hogy nem isten. Amikor az ember elkezd hátrálni. Elkezdenek lefoszlani róla a ruhák. De az igazi megrázkódtatás még hátravan. Amikor már az alsó ruhák is lefoszlanak. Amikor nincs tovább. Vége a büszkeségnek. Vége a tartásnak. Végül semmi más nem marad, mint az Egyetlen. És ha arról az Egyetlenről is kiderül, hogy minden, amit róla gondoltunk, minden, amit végső mentsvárnak tartogattunk, hamis . .. Akkor egyszerre ott találjuk magunkat mezítelenül, sűrű, kavargó ködben. Megváltás nélkül, bizonyosság nélkül, tele kételkedéssel.
És még sincs más út. Egyetlen dologra figyeljen közben, kedves Olvasó: NE KÉPZELJEN EL SEMMIT. Senkit semminek, semmit senkinek, senkit senkinek és semmit semminek. Hagyja, hogy hadd hulljon le, aminek le kell hullania. Ha minden lehullik, hulljon le minden. Ami marad, ne nevezze el, csak FOGADJA BE. Ne szégyelljen semmit. Ne szégyellje a kételkedést. Ne szégyellje a lemeztelenedést. Én allergiás vagyok a darázscsípésre. Már kaptam anafilaxiás sokkot. Évekig hordtam magammal tonogént, vagyis adrenalin-injekciót. Egyszer a Lajos-forrásnál csípett meg egy darázs. Ilyenkor azonnal be kell adni. Combba, bőr alá. Sokan voltak kirándulók. Lehúztam a nadrágom, és beadtam. Gondoltak, amit gondoltak, tonogén-injekciót biztosan nem. Nem érdekelt. Az sem érdekelne, ha meztelenül kellene végigmennem az utcán. Bilincsben már mentem.
A nagypapám mindig adott magára. Még otthon is fehér ingben, öltönyben, nyakkendőben járt. Élete végén nem tudta már visszatartani a székletét. És ez a fess ember, egyetemi tanár, az orvostudományok doktora, az Allergológiai Társaság megalapítója, akit Korányi Frigyessel - barátok voltak - azonos szinten emlegettek, akiből mára tananyag és alapítvány lett, mit szépítsem, összeszarta magát. Eleinte megpróbálta eltüntetni. Belegyömöszölte a nadrágját a kályhába. Elégett, de el lehet képzelni, milyen szag maradt utána. Ő meg alsónadrágban a szoba közepén. Rettenetesen zavarta. És mindenki úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Pedig történt.
Nem félek beismerni a bűneimet. Nem félek beismerni a gyengeségemet. Nem félek beismerni a szerelmemet. Nem félek beismerni a kételkedésemet. Nem félek beismerni a hitetlenségemet. Nem félek gyávának lenni. Nem félek megmutatni a meztelenségemet. Nem félek megmutatni a kiszolgáltatottságomat. Nem félek attól, mi lesz, ha mindenki megvet. Nem félek attól, mi lesz, ha nem lesz semmim. Nem félek attól, hogy megalázkodjak. Nem félek attól, hogy majd elfordítják az emberek az arcukat tőlem. Nem félek attól, hogy egyedül maradok. Hiszen bűnös vagyok. Gyenge vagyok. Tudok szeretni. Kételkedem. Hitetlen vagyok. Gyáva vagyok. Meztelen vagyok. Kiszolgáltatott vagyok.
Itt állok, mondta Luther Márton a wormsi Birodalmi Gyűlésen. Itt állok, és nem tehetek másként.
Gyötrelmek és kételkedés nélkül az emberi élet egyetlen formális szertartás lesz, ahol a megnyugvás abból áll, hogy eleget teszünk az előírásoknak. Azt szajkózzuk, amit mondanak, magunkban, bibliaórákon, beszélgetéseken pedig azon gondolkodunk, hogy miért van úgy, ahogy mondják. Nem azon, hogy úgy van-e, hanem, hogy miért van úgy. Miért nincs ellentmondás ott, ahol van, és hogyan lehet gondolkodással igazolni a nem gondolkodást. Hogyan lehet egyenlőségjelet tenni a formális és tartalmi megfelelés között. "Istenharcok" - írta egy lány a naplójában. Nem istenharcok voltak. Saját harcai saját magával. Soha nem adta meg, amit kértem tőle, írta a lány. És aztán megmagyarázta, hogy miért jó mégis úgy, ahogy tanítják. Megmagyarázta, hogy amit minden porcikája rossznak érzékel, nem rossz. Még pár év, és profi lesz a megmagyarázásban. Aztán már gondolkodnia sem kell sokat. Rutinból hárít majd. Nem fog gyötrődni sem. Olyan és annyi ruhát képzel magára, amilyet és amennyit csak akar. Annyira erős a hite, suttogják majd a halálos ágya mellett a hozzátartozói. Páncélban hal meg.
Csak a gyötrődők látják, hogy ő is meztelen.
2014. 10. 20.