Beatles. Mintha a Bors őrmester című nagylemez alcíme volna. Nem is "mintha".
Olyan kurva jó az embereknek panaszkodni. Nem nekem kurva jó panaszkodni az embereknek, hanem az embereknek kurva jó panaszkodni általában. Azt hiszik, ha sorstársra találnak, az segít nekik. A kórházat mindenki gyógyultan hagyja el, ugye.
Az ember egyrészt panaszkodik, mert teszem azt, egyedül érzi magát, másrészt maga is gyártja a magányos szíveket. Mintha nem lennének elegen. Azzal, hogy valakinek ad, mástól elvesz. Úgy tűnik, egy adott mennyiséggel rendelkezünk szeretetből. Pedig nem. Szeretetből - elméletben - sokfélével és sokkal rendelkezünk, de típusonként egy-egy darabbal. Bár lehetnek altípusok is.
Figyelem. Ezt tévesztik sokszor össze vele. Hozzákapcsolják. Hozzá is lehet, de másképp. Néha épp ellenkezőleg, mint ahogy várnánk. Ilyen a szerelem. A szerelem önző. A szerelem egyesíteni akar. De hogy? Nem felolvadva, hanem bekebelezve. Magunkba akar zárni. Nem azt akarja, hogy mi záródjunk be másba (kivéve a szó fizikai értelmét, ha férfi az illető), hanem azt, hogy más záródjon be belénk. Kettőből legyen egy. Külön fintora dolognak, hogy testi szinten a vége nem az egy, hanem a három. Vagy a még több. És a testi szint a szellemi-lelki szint lenyomata. Analógja itt az anyagi világban. Így jelenik meg. Így inkarnálódik.
A szerelem a pusztítással rokon. Lelki párja a gyűlölet. Miért a pusztítással? - csodálkozik az Olvasó. Hiszen olyan szép érzés.
Szép a fenét. Egy merő szenvedés. Mindig is így gondoltam. Hogy kell nekem a hátam közepére, púpnak. Most különösen így gondolom.
De mégis, miért a pusztítással rokon? Azért, mert olyan, mint a megismerés. A megismerés - szemben a hittel - pusztító aktus. "Falja a könyveket", mondják a tudásra szert tenni igyekvőről. És ismeré Ádám az ő feleségét, írja a Biblia. És ez fogant, és szült.
Egyesültek. Majd lettek hárman.
És miért szenvedés? - tudakolja a kíváncsi, még soha-nem-volt szerelmes Olvasó. Ugyanazért, amit Buddha az egész élettel azonosított. A vágyakozás miatt. A kielégíthetetlen vágyakozás miatt. A létezés paradoxona miatt. Ami olyan, mint egy szenvedélybetegség. Nem is "olyan", hanem az. A lét szenvedélybetegség. Írhattam volna "életet" is, de az kevésbé metafizikus. Az csak annyi, hogy számunkra a lét életként jelenik meg. Életként fogjuk fel. (Hogy mégiscsak metafizikus legyen: ezért nincs semmi élet nélkül. Mi adjuk neki az életet. Mi, saját magunk által, saját magunkban. Bennünk él minden. És bennünk halott. Olyan arányban, amilyen arányban mi magunk vagyunk élők és halottak.) Tehát az élet paradoxona miatt.
Amit nem tudunk feloldani, azon egyszerű oknál fogva, hogy lét-élet szinten nem is lehet. Valóság szintjén. Ami, hogy maradjunk Indiánál, illúzió. A lét illuzórikus lét. A "mája", elvarázsoltság állapotában van. Vagyis nincs. Nincs is, meg van is. Egyszerre van és egyszerre nincs. Se nem "van", se nem "nincs". És hogy csavarjak még egyet rajta, hadd idézzem László Andrást: mindezek ugyanakkor egyszerre, és külön-külön is alaptévedések.
A legreálisabb mégiscsak a magányos szívek klubja. Ha nem hiányból (újabb paradoxon) épült volna, még lehetne is vele valamit kezdeni.
De így is el lehet benne kvaterkázni egy darabig.
2014. 05. 21.