Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

(a kivonulás)

Gondolkodtam, hogy mi szépet tudnék adni Karácsonyra mindazon kedves embereknek, akik megtiszteltek azzal, hogy olvastak. Teljes mértékben átérzem e megpróbáltatást. Nem vagyok könnyű falat. Életben sem, szóban sem, de írásban sem. Tegnap este beszélgettünk erről. Foglaljam össze néhány sorban mindig a lényeget, javasolta egy hölgy. Hát, az nehéz lesz, és minden tiszteletem ellenére, e kívánsága nem fog teljesülni. Miért is? Én alapvetően háromfélét írok. Az első az e pillanatban még erős kisebbségben levő irodalomféle. Bár igyekszem nem nagyon pongyola lenni egyebekben sem. A második és harmadik azoknak a belső tépelődéseknek és gondolatoknak a kifejezése, amelyek részint "befelé", részint "kifelé" irányulnak. A Próféta szavaival a Nagy Szent Háború és a Kis Szent Háború. A nagy, ami végső soron az embernek saját magához való viszonyát jelenti, azt a harcot, amit saját magával folytat, és a kicsi, amit a világgal folytat. Jól jegyezte meg, kedves Olvasó. Persze, hogy e kettő voltaképpen egy. Mármost, minden nagyképűségem és elbizakodottságom ellenére nem állt soha szándékomban még hasonlítani sem a csalhatatlan gondolatvezérre. Ezek, mondtam és mondom, az ÉN gondolataim. Elsősorban, másodsorban és harmadsorban a saját magam számára, negyedsorban meg nincs. De akkor miért adom közre? Azért, hogy megmozdítson valamit. Nem bennem, mert bennem attól kezdve, hogy elkezdtem leírni, már megmozdult, hanem az Olvasóban. Biztosan feltűnt, hogy az írásaim nagy többsége, már amit ide felteszek, majdnem párbeszéd. Mindegyik legalább kétszer-háromszor tartalmazza azt a szót, hogy "olvasó", különböző - kedves, drága, nyájas, kétkedő, edzett, és a többi - jelzőkkel. Azt szeretném, ha egészen párbeszéd lenne, ahol a végső szót nem én mondom ki. Csak tánc ez is, mondaná a Defensor könyve, mondja is, amit ugyan szintén én írtam (le), de majdnem sugallatra. Egészen, na, de megtévesztő volna, ha bárki bármiféle "látó" emberre akarna asszociálni velem kapcsolatban, akár egy összehasonlítás erejéig is, arról a tévképzetről nem is beszélve, hogy esetleg én magam tartanám magamat annak. Ami jó, azt sugallatra írjuk. Én biztosan. Nincs olyan érdemem benne, amit a Gaál Péter címkéjű személynek lehetne tulajdonítani. És úgy gondolom, hogy ez általánosan is kijelenthető: semmiben, ami jó, nincs semmiféle érdemem. Még a szándékban sem, jelen pillanatban és jelen állapotomban legalábbis. Dogma. E tekintetben még a klasszikus kálvinistáknál is vastagabb a nyakam.

Összefoglalható lényeg? De hát minden szétszalad, attól a pillanattól kezdve, hogy megfogant bennünk. Már bennünk szétszalad. Ezer meg ezer vékony szálon fut tova. Fusson, gondoltam mindig. Vigyen el engem is magával. Vigyenek el, sejtről sejtre, azaz lényegről lényegre. Nincs lényeg. Ez a lényeg. Az önkifejezés, hangsúlyosan és kizárólagos tekintettel a "kint"-re. Nem azért, mintha a "kint" bármiféle szempontból önmagában fontos lenne. Káprázat. Úgy viselkedik, mint a káprázat, ezért káprázat. Most van, aztán nincs. Nem fogok keletieskedni, nem azért írok ilyeneket. Nem követek semmiféle divatot, sohasem is követtem. Külsőségekben sem, belsőségekben sem. Kivonuló vagyok inkább. Háridzsita, ahogy az arab mondja. Igen, a sziffini csata, bólogat a történelmet ismerő Olvasó. Én is írtam róla. Mohamed veje, Ali és Moávija szíriai helytartó csatája a Sziffin-patak völgyében Krisztus után 657. júliusában. Moávija már majdnem vesztett - és akkor teljesen másképp alakul a szunnitának és Ali Pártjának, Síat Alinak, vagyis síitának nevezett muszlim irányzatok sorsa és egymáshoz való viszonya, egyben az emberiség történelme -, amikor katonáinak az az ötlete támadt, hogy tűzzék fel lándzsájukra a Koránt. Meg is tették, és mivel Ali egyik követője sem akart a Koránra kardot emelni, a csata döntetlenül végződött. Tizenkétezren Ali emberei közül azonban nem értettek egyet a végeredménnyel, és kivonultak Ali seregéből. Közülük egy, bizonyos Abdurrahman, Muldzsam fia (azaz Abdurrahman ibn Muldzsam, az "ibn" az arabban olyan, mint a "son" a skandináv nyelvekben, lásd például Ericsson, Gunnarsson, vagy a "ben" a héberben, lásd ben Hur, és még lehetne folytatni a régi magyar nevekig bezárólag, de ismeretes a megfordítottja is, ilyenek az arabban az "abu", azaz "apa" kezdetű nevek, mint mondjuk az Abu Nidal, azaz Nidal apja) odáig jutott, hogy három és fél év múlva Kúfában egy mérgezett tőrrel magát Alit is meggyilkolta.
Tehát én kivonuló vagyok. Azokban, amiket írok, nem lényeget kell keresni. Nem azokban kell a lényeget keresni, amiket írok, hanem saját magában, kedves Olvasó. Erre alkalmas lehet egy mondat, egy szó, egy provokáció, bármi, amit vagy azért írok le, mert úgy gondolom, vagy azért - most elárulok egy eddig el nem árultat -, mert teljesen másként gondolom. Attól kezdve, hogy kikerült a kezem alól, nem az enyém. Kint van. Kint, hála Istennek.

Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy szoktam tanítani. És adakozni is. Ezt most nem kellene elmondanom, mert csak nekem kötelező, ha lehet, naponta, mégis elmondom, mert ide tartozik. Az adakozás egyik olvasatban a jó-, másik olvasatban a balsors megosztása. "Megveszem a szegénységet tőled." Petőfi. Tessék belegondolni, ahogy ő nem gondolt bele. Nem függ az anyagi helyzettől. Mindent meg lehet osztani. Nem csak pénzt. Ha már nincs mit megosztani, mi sem vagyunk.
A tanításért soha nem kérek pénzt. Nagyon régen kértem, de akkor abból kellett megélnem. Még köszönetet sem szeretek hallani érte. Akkor már valami visszajön. És ne jöjjön vissza semmi. Most megint Weöres Sándor jut az eszembe. Ő írt egy apácáról, aki, amikor a hordár megkérdezte tőle, hány csomagja van, a két kofferérre mutatott - kettő -, és utána önmagára: három. Ez az egyetlen út, az önkifejezés. És mi van, amikor az ember kifejezte (személyes) önmagát? AKKOR KINT VAN. De mi a lényeg? Az a lényeg, AMI MARAD. Felültettünk mindent, ami esetleges, ami meghatározott és feltételeknek alávetett, egy lóra, aztán a ló fenekére csaptunk. Az a lényeg, aki ott maradt. Aki szavakkal többé nem kifejezhető. A szórakozott professzorról rengeteg adoma és vicc kering. A professzorról, aki nem figyel másra, mint a hivatására. Amiben ki tudja magát fejezni. Miért nem figyel, kedves Olvasó? MERT NEM FONTOS.

Szó esett a politikáról is. Elvégre pártgyűlés volt. Kénytelen vagyok annak hívni, legyűrve az émelygést már e szó hallatán is. Igen, én se tudok megszabadulni mindig az asszociációktól. Ha van kedve, az Olvasó megnézheti itt, a portálon. Nem sokra fog jutni első olvasatra. De ha csak arra, hogy nem olyan, mint amit eddig megszokott, és valójában egyáltalán nem párt, azaz nem valamilyen csoport önjelölt képviselete, már jó úton halad. Nos, az efféle gyülekezetektől a lusta emberek azt várják, hogy lelkesítse őket, rakjon legalább egy szép, sárga, gusztusos répát az orruk elé, és mondjon mellé valamit. Hosszú életem során voltam kisszövetkezeti elnökhelyettes is. Amikor megtudta, hogy ellenőrzés várható, az elnök, hóna alatt a könyveléssel leballagott a pincébe, lerakta az iratokat a földre, és eltörte a szennyvízcsövet. "Tessék", mondta másnap az ellenőr hölgynek, a szarban úszkáló papírokra mutatva. "De hát mondjon azért valamit", rebegte a hölgy, orrát befogva. Az elnök elmosolyodott. "Hogy vannak a kedves gyermekei?"
Hogy vannak a kedves gyermekei, tisztelt választópolgár?

Nos, körülbelül ennyi az értékelhető mondanivaló. Ha a mánál későbbi időpontról van szó, akkor most és mindörökké ennyi. Ezért szeretnek a politikusok a múltba visszanyúlni. Utólag könnyű okosnak lenni. De akkor mit lehet mondani? Mit lehet tenni? Különös tekintettel mindarra, amit az előző bekezdés előtt írtam. Hogy jön ez saját magunkhoz? Hogyan lesz élővé a politika? Hasznossá? Mi az a program, amit - lásd e bekezdés második mondatát - meg lehet ígérni anélkül, hagy csak a szánkat jártatnánk? Hát nem az az ágálás, amit bármely oldalon hallani. Nem olyasmi, hogy "csökkentem", "növelem", "visszaszerzem", "létesítem", "megszüntetem", "számon kérem", "visszaállítom", "soha nem állítom vissza", "megmentem", "megakadályozom", meg hasonlók. Mi az a politikai út, ami járható, és nem zsákutcába torkollik? AZ, AMI LEHETŐVÉ TESZI AZ EMBER ÖNKIFEJEZÉSÉT. Egyedül az. Erre viszont egyetlen recept van: helyre kell állítani a versenypályát. Azt a politikai közeget, amely önmagát szabályozza. Nem "ilyen" vagy "olyan", hanem egyszerre ilyen is és olyan is. Akár az élet. Megengedi a változást. Rosszul írtam. Az élet (Isten) tojik a megengedésre. Szuverén. TUDOMÁSUL VESZI A VÁLTOZÁST. Nem akar erőt venni olyasmin, amin nem tud erőt venni. VAN BENNE ALÁZAT.
Ennyi a recept. Nem alkotmányokat kell írogatni, e-demokrácián (ó, Uramisten) agyalni, mint a "negyvenkettek", mikrocsoportokat szervezni, minden közös és értékelhető cél nélkül. VISSZA KELL ÁLLÍTANI A VERSENYPÁLYÁT. Ennyi. A többit pedig ügyesen meg fogja oldani maga a versenypálya. Másképpen az a közeg, amely köszönőviszonyban sincs a mai közeggel, tehát az a közeg, amely lehetővé teszi, hogy az ember nem pártkapcsolatai, hanem képességei szerint kerülhessen arra a helyre, ahová teremtették. Arra a helyre, ahol kifejezheti, ami benne van. És utána, ha úgy látja, kivonulhasson a cirkuszból. Jó szájízzel, az élettel eltelve. Mint Jób a megpróbáltatásai után. Jó mulatság volt, de ennyi elég volt belőle. Láttam a délibábot. Nem vonz már senki és semmi. Én maradtam. Én, az egész világ, és mégsem. Kettesben Istennel. Egyedül Istennel. Egyedül önmagammal. Egyedül, én, a végtelen. A -------

De mit adhatok a kedves Olvasónak Karácsonyra? KÉRJEN. Tíz kérést teljesíteni fogok. Sorban, számmal ellátva. De a többiről sem fogok megfeledkezni. Kérjetek valamit, amiről írjak. Kérjetek valamit, amiről ha írok, előbbre juthattok saját magatokban, a saját gondolataitokkal. Át fog nyúlni a következő évbe, de sebaj. Közben megírom A bűn befejező részét, A rossz-at, majd nekilátok és befejezem A jó király-t. Talán pihenésképp a novellaszerűséget is, aminek három részét már megírtam (Az igazi). Közben lehet, hogy napokig be kell érni idézetekkel, amelyeket - nem titok - lopkodok innét-onnét, például Lovretics Gertitől. Neked dolgozom, írta nemrég, nem ironikusan. Nem tudok elég hálás lenni érte, előre is.

Szóval, kérjetek. Ez az én karácsonyi ajándékom, tőletek, nektek.

2014. 12. 18.

 

Szerző: 
Gaál Péter

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1