"Isten-Ige. Ige, Isteni, maga a cselekvés (történés, létezés)", írja itt egy barátom a valamihez fűzött kommentjében nekem. Csak hát én nem gondolom, hogy így volna. Az Ige kijelentés, nem cselekvés. A cselekvés evilági dolog. Az cselekszik, aki el akar valamit érni. Értelemszerűen olyat, amit addig nem ért el. Valami létezhet, mint lehetőség, mint lappangó, és mint megnyilvánult. A madárfióka potenciálisan már tud repülni, csak még nem próbálta. A fertőzés után már bennünk van a betegség, csak még nem tört ki. A megnyilvánult "meg nyilvánult". Nyilvánvaló. Másképp - érdekes dolog a nyelv - "nyilván van". Van a többi esetben is, csak most lett teljesen egyértelmű a hülyék, vakok és figyelmetlenek számára is.
Az igazi író, tanították nekem régen, a fióknak ír. Vagy még annak sem. Szinte közhely, hogy "aki tud, hallgat, aki nem tud, tanít". Rám is vonatkozik ez, még mielőtt valaki észrevételezné. Én sem tudok, csak jártatom a számat. Püthagorasz nem írt. Buddha nem írt. Krisztus is csak egyszer, a porba. A házasságtörő asszonnyal kapcsolatban. Hogy mit, arról nem tudósít János evangélista. De miért a porba? Igen, kedves Olvasó, azért. A port elfújja a legelső szél. Ez ott és akkor a mereven értelmezett, írott törvényre vonatkozott (és - lepődjön meg, kedves Olvasó - vonatkozik MINDEN emberi értelmezésre, ami alól Krisztus tanításai sem kivételek), de most nyugodtan adhatunk neki tágabb jelentést is.
Ha - ha már Krisztusnál tartunk - Krisztus leszállt volna a keresztről, éppen az ellenkezőjét bizonyította volna annak, amit vártak tőle. A harcművészek nem utcai kötekedők. Nem akarnak bebizonyítani semmit. A bizonyítás, ha kényszer szüli, ha nem, mindig gyengeség. És persze mindig kényszer szüli, hiába fogalmaztam az előbb úgy, ahogy.
Az Ige kimondása nem cselekvés. Még csak kimondás sem. Egyidejű a teremtéssel. Nem előzi meg, hanem vele PONTOSAN egyidejű. Homousziosz. Egylényegű vele. Nem "előbb" történik. A cselekvés nem teremtés, csak annak látszik. Amikor azt írtam, hogy a hit egy teremtő aktus, csak azért írtam, mert így jobban érzékelhető, mit akartam mondani. Szándékosan voltam pongyola. A cselekvés épp annyira nem teremtés, mint ahogy fogalmat sem lehet ALKOTNI. A fogalom VAN. A fogalmat csak konstatálni lehet. A cselekvésben is az a maximum, hogy eljutunk ahhoz, AMI MÁR MEG VAN TEREMTVE. Úgy tűnik, mintha teremtenénk, de valójában csak láthatóvá tesszük azt, ami lehetőség szintjén már megvolt. Vagyis már megvolt, csak másképp. A hit - nem az elhívés, hanem az, amit görögül "pistis"-nek neveznek, és amit egyházi latin terminológiával "certitudo transcendentalis anticipativa"-nak, elővételezett transzcendentális BIZONYOSSÁGNAK definiálnak - , sem egyéb. Felismerés. Konstatálás. A felismerés pillanata pedig a megtérés.
Azt írtam az előző bekezdés elején, hogy az Ige kimondása és a teremtés egyidejű. Hozzászokott már a kedves Olvasó, hogy beszélgetek vele, és menet közben módosítok néha: nem volt pontos ez sem. Az Ige és a Teremtés UGYANAZ. Az Igét Isten NEM mondja ki. Az csak a felismerő ember dolga. Isten MAGA AZ IGE. János apostol is így kezdi. "En arkhé en ho logosz, kai ho logosz en prosz ton theon, kai theosz en ho logosz." "Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és ISTEN VOLT AZ IGE, ő volt kezdetben Istennél." Gnosztikus evangélium, mondják a Jánoséról. Csoda, hogy bekerülhetett a kánonba. A szeretett tanítvány jogán, gondolom én. Nem lehetett elmismásolni, mint az apokrifakat. Talán ez tűnt közülük a legjobban félremagyarázhatónak és legszolidabbnak. A középkorban a gnoszticizmus (gnózis: tudás) vádja az egyik legbiztosabb útlevél volt a máglyára.
A teremtés ISTEN LEGBELSŐ LÉNYEGE. Isten nevét egyedül Isten mondhatja ki. Vagy Isten kvázi képviselője, a főpap. "Isten" csak annyi, mint mondjuk "íróasztal". Vagy "ember". Nem Gaál Péter, nem a kedves Olvasó. Allah sem Isten neve, egyszerűen "Isten". A JHVH - bárhogy is ejtsék -, tartalmilag - lényegileg - Isten. Nem is mondhatta a főpapon kívül ki senki, ő is csak évente egyszer, egyedül, a Szentek Szentjében. A derekára kötelet kötöttek, hogy ha meghalna közben, ne kelljen bemenni érte. Isten nevének a kimondása Isten önteremtése. Egyben tökéletes ismerete. A név ismerete a név hordozójának az ismerete volt valaha. A kovácsot hívták Kovácsnak, a vargát Vargának, a szabót Szabónak. Egy mantrát - bármilyen megállapítás lehet mantra - csak az mondhat ki hitelesen, aki maga a mantra. Isten nevének a hétköznapi szinten való kimondása blaszfémia. Istenkáromlás. Még szerencse, hogy tudás hiányában közönségesen nem lehetséges. Nem közönségesen viszont igen. A Sátán pontosan ezért főgonosz és fényhozó is egyben.
És ezekből is kihagyható a vallás. Kihagyható Isten, kihagyható a Sátán. Akinek nem tetszenek, gondolja azt róluk, hogy képek. Megszemélyesítések. A tiszta lehetőség és a megnyilvánult bukás megtestesítői. Egyikben ott a másik.
Kicsi betűvel írtam, remélve, hogy a félremagyarázásra és dogmatizmusra hajlamosak átsiklanak fölötte, pedig naggyal kellene. Istenben - a végtelen lehetőségek sorában - ott a Sátán - a bukás - lehetősége is. A Sátán - "bűn", ami azért bűn, mert bukás - megtagadásában pedig az Isten. Hogy melyiket konstatáljuk, rajtunk múlik.
Az a célirányos folyamat, amely ehhez a konstatáláshoz, megállapításhoz vezet, a cselekvés.
2014. 09. 05.