Nagy szerencse, hogy Timkó Éva, hívő karizmatikus katolikus barátném időnként posztol ezt-azt. Témát ad, olyanokat, melyek nálam a magam számára már nem témák, de kell róluk beszélni. Régebben Cseh Péter káplán posztjai töltötték be nálam ezt a szerepet, de ő már bő egy éve letiltott, az ő szempontjából, ami a struccok szempontjával ekvivalens, okkal. Tulajdonképpen véletlenül látom meg őket - a Fidesz-imádatra és a menekültmizériára már nem is reagálok, másutt sem -, ahogy ma a postára menet is azt a kettőt, amihez hozzászóltam. Az elsőnek az volt a címe, hogy "Párbeszéd a Piarista Szalonban - hitünk és értékeink képviselete a mai Európában". Sem a ti hitetekben, sem a ti értékeitekben nem hiszek, írtam neki. Még mielőtt - ilyenektől szokott - ismerőseim köre újabb fogyásnak indulna - ami nem baj, aki nem érti, nem akarja érteni, vagy irritálja bármi, amit írok, az szíve szerint nyugodtan választhatja Cseh Péter útját -, a következőről van szó: az általam ismert, magukat kereszténynek mondók többségének a hitében nem hiszek. Nem hiszem, hogy hisznek, nem hiszem, hogy azt hiszik, ami a kereszténység lényege volna, és nem hiszem, hogy mindez bárkinek is a javára válna, tehát nem hiszem, hogy érték. Azt gondolom továbbá, hogy ezekben a kérdésekben az ő esetükben nem a vallás, hanem a pszichológia a kompetens. Régebben még csodálkoztam, hogy felnőtt emberek miért nem hajlandók megkísérelni a következetes és összefüggő gondolkodást, ma már nem csodálkozom. "Kaotikus tompaság", fogalmazta meg László András. Akkor jó poénnak vettem. Ma már tapasztalatnak. A mineráltudat. Vagy az állati tudat. A pasu, ahogy százszor leírtam. Az áldozati állat. Az áldozati állat analógja emberben. Az az ember, aki az áldozati állatnak megfelelő életet éli. Reagál. Örök válaszadó. Olyan, mint a részeg: csak az ösztönei mozgatják. Nem hit, nem megtérés és nem kereszténység: feltételes reflexek, stimulációk és tévképzetek kaotikus egyvelege.
A "jó ember" (ajánlom mindenki figyelmébe e tárgyban Sade márki művét, a Justine-t), úgy tűnik, nem azért jó ember, mert - mai keresztényi értelemben - vallásos, hanem - ha az - ANNAK ELLENÉRE.
A másik egy Cseri Kálmán-prédikáció. Cseri Kálmán fundamentalista protestáns, jelesül református, a lehető legrosszabb - Éváék szemében a lehető legjobb - értelemben. Már ezt sem értettem, tekintve, hogy a középutas (eredeti) katolicizmus élesen szemben áll a dipólusú, entweder-oder (vagy-vagy: Kierkegaard) szemléletű protestantizmussal. A református dogmatika olyan, mint a félúton elakadt katolikus dogmatika. De ne menjünk ebbe bele, Éva ezekkel nem foglalkozik. Neki és kollégáinak-kolléganőinek csak megtetszik ez-az, lásd az előző bekezdést.
Nos, az Éva által kiposztolt igehirdetés vagy gondolatsor címe ez volt: "Önszeretet?" Világos tanítás, írta erről Éva. De nem világos. Sötét. A lehető legsötétebb. Azért a lehető legsötétebb, mert kifejezetten kártékony. És nem csak egyszerűen kártékony: minden emberi kapcsolat alapjait érintően kártékony.
Arról a krisztusi parancsolatról van szó - amely természetesen eredetileg nem krisztusi parancsolat, nem is apostoli, hanem sokkal régebbi -, hogy "szeresd felebarátodat, mint magadat". "Egy új keletű tévtanítás szerint" - írja Cseri Kálmán - "a szeretet kettős parancsa három, mert nemcsak azt mondja, hogy szeresd Istent és felebarátodat, hanem azt is, hogy szeresd önmagadat."
Majd így folytatja:
"Más az önmagam elfogadása, és más az önmagam szeretése. Az előbbire bátorít a Biblia. Ír arról, hogy Isten egyenként megtervezett mindnyájunkat, mind „egyedi darabok" vagyunk, „egyedüli példány" (Kosztolányi). Mint Isten alkotását fogadjam magamat: a külsőmet, képességeimet, adottságaimat, hiányaimat. Legyek hálás minden tőle kapott értékemért, és tartson alázatban minden hiányosságom! Mindnyájunkból hiányzik valami. Aki így elfogadja magát, annak helyes önértékelése lesz, és boldogan szolgál Istennek és segít embertársainak.
Ez azonban nem önszeretetet jelent. Az önszeretet velünk születik, azt inkább fékezni kell olykor."
Nézzük akkor sorjában. A szeretet - az agapé - bizony elfogadás. Az elfogadás és a szeretet nem kettő, hanem egy. Viszont az elfogadás és a mindenkori állapot elfogadása az kettő. Többek között azért kettő, mert nem tudhatom, mire vagyok képes. Ha Biblia kell, lásd erről a vízen járástól a hit-mustármag hasonlatáig elég sok mindent. Ha te elkövettél valamilyen disznóságot, akkor az elfogadás nem azt jelenti, hogy elfogadom a disznóságodat, hanem azt, hogy elfogadlak TÉGED. Akkor is elfogadlak, ha - mint felebarátot-barátot-szeretőt-kollégát-társat - otthagylak, mint vak ember a vadkörtét. Mit jelent ez keresztényi értelemben? Azt jelenti, amit az irgalmas szamaritánusnak jelentett.
Magamat viszont nem tudom otthagyni. Kénytelen vagyok elfogadni, mondaná a hebehurgya Olvasó, de nem vagyok kénytelen. AZ EMBEREK ÓRIÁSI HÁNYADA NEM IS TESZI. És itt kezdődnek a bajok, mégpedig úgy, hogy magamat egy adott állapottal azonosítom. Akár embertársamat, akinek adott esetben nem segítek. Jó példa erre a menekültkérdés "keresztényi" kezelése. Magyar keresztényi kezelése, mert a többit nem ismerem.
Nem, drága Olvasó. Nem kell semmiféle állapotomat elfogadnom. Akkor sem, ha nem tudok tőle megszabadulni. Nem tudhatom. Ez az egyetlen helyes kiindulás. Dietz Guszti barátom sokat tudna erről mesélni. Hogy hogyan lehet a drog és bűnözés legnagyobb mélységeiből is kikeveredni. De nem áll ezzel egyedül. Stephen Hawking - más szempontból - pláne tudna mesélni.
De van még valami, ami legalább ennyire fontos. A "szeresd felebarátodat, mint magadat" két rabbinikus magyarázatot is hordoz. Az egyik, az ezoterikusabb, hogy azért szeresd, MERT TE VAGY A FELEBARÁTOD. Hogyan értessem én ezt legalább megközelítőleg meg? A heteron, azaz "más", a régi, analogikus világszemléletben nem "más" - ahogy Szele Tamás barátomnak írtam a minap, mintha ebben egyet is értettünk volna -, hanem az ÁT NEM ÉLT AUTON. Az át nem élt "önmagam". Akkor tudsz bárkit megérteni - ami az elfogadás alapfeltétele -, ha - nagyon leegyszerűsítve, csak az érthetőség kedvéért, mert különben ennél ez annyival mélyebb, hogy teljesen más - a helyébe és helyzetébe tudod magad képzelni. Ha át tudod élni őt magát. TE. És ebből következik a másik rabbinikus tanítás: CSAK AKKOR TUDSZ SZERETNI MÁST, HA SZERETED ÖNMAGAD.
Ha ez nem így van, ha nem szereted önmagad, akkor ez már - ahogy a legelső kérdés tárgyalásakor leírtam - pszichológiai probléma, nem evangelizációs. A világ - és most nem csak embertársainkat értem ezalatt - és önmagam szeretete EGY. Amint a világ és önmagam is egy.
Sőt, az Isten és önmagam is. Így a két parancsolat valójában egy parancsolaton nyugszik: SZERESD ÖNMAGADAT. Ha nem tudod szeretni önmagadat, ha nincs mintád a szeretetről, akkor sem az Istent nem tudod szeretni, sem a belőle-belőled kibontakozó Világmindenséget.
Mert, honnét is tudnád?
2015. 10. 19.