Nem biztos, hogy a közeljövő kiszámítható. Jöhet valami váratlan, mondta ma (tegnap) egy régi barátnőm. Valami, amit nem úgy akarnak, és aztán mégis úgy lesz, majd végiggörög. Mint ötvenhatban. Eldördül egy puska, a levegőbe, de azt gondolják, hogy célzottan. Meglök egy rendőr egy tüntetésen valakit, aki beveri a fejét, és meghal. Vagy nem rendőr löki meg, elesik magától, de azt hiszik.
Csakhogy ötvenhatot megelőzte hét kemény év, ebből négy kurva kemény volt. És az emberek zöme a háta közepére se kívánta a rendszert. Most azonban...most azonban az országnak legalább az ötöde szereti. Mégpedig a hangosabb és agresszívabb ötöde. Vagy ha nem szereti, csak azért nem, mert még ezt is túl puhának tartja, ugyanakkor viszont az ellenzéket kifejezetten gyűlöli. Más hangok, más szobák. Most nem egy idegen megszálló és kiszolgáló karhatalom kerül szembe a polgári lakossággal (ezt is lehetne elemezni, hogy annak mely részével, de maradjon most meg a hősi pátosz), hanem polgár a polgárral. De bárhogy is alakulnak a dolgok, a végeredmény ugyanaz lesz, mint polgárháború nélkül. Leszámítva persze a halottakat, gyászt, és az elpusztultak után maradó űrt.
Egyik oldal se rugalmasabb a másiknál. Talán az ellenzék nem annyira vehemens, de legalább annyira következetesen elfogult és egyoldalú. Amaz olyan, mint egy szangvinikus kocsmai verekedő, ez olyan, mint egy nyugodt, professzionális ökölvívó. Talán ebből a hasonlatból is kiderült, hogy kit tartok esélyesebbnek a győzelemre. De ettől nem lesz jobb. Persze amattól se lenne. Annyi a különbség, hogy ez együtt halad a történelemmel, amaz meg megkísérli a lehetetlent: visszaforgatni az idő kerekét. Amiből utánérzésen, giccsen (hányszor leírtam már, te Jóisten) és émelyítő frázisokon kívül semmi meg nem maradhat a mai világban. Száz-százötven évvel előbb kellett volna születni hozzá.
Örülnünk kell ennek? Akkor kellene örülnünk, ha közelebb kerülnénk a valósághoz, az emberhez, a problémák gyökeréhez, és a megoldásukhoz. De nem kerülünk. Annyi történik, hogy a nemlétező Dugovics Titusz, a nemlétező keresztény erkölcs, a megvalósíthatatlan magyar út helyett visszacsöppenünk a virtuális gazdaság, pénz, tartalom, együttműködés, egyenlőség, jövő, és nagyon is valóságos válságok világába. Az ordító, gyalázkodó, rasszista, patetikus, dagályos szónoklatok világa helyett a hűvös, értelmesnek ható, józan, megmagyarázó szónoklatok világába. Az operettkatonák világából a hivatalnokok világába.
Utóbbiaké, ahogy már írtam, a közeljövő. Az előbbiek olyanok, mint amikor áprilisban még egyszer fagy, vagy decemberben húsz fok fölé emelkedik a hőmérő higanyszála. De ezen a közeljövőn is lehet kicsit alakítani. Meg kell próbálni. Meg kell próbálni legalább felvillantani egy emberibb világ képét. Akkor is meg kell próbálni, ha kevés az esély a talpon tartására. Csak részben azért, hogy már most jobban éljünk. Sokkal nagyobb részben azért, hogy később legyen mire hivatkozni. Hogy ne feledjék el, amit már mostanra nagyrészt elfeledtek, és hogy lerakjuk az alapjait a távolabbi jövő világának. Nem vehemensen. Okosan, mint a kígyók. És szelíden, mint a galambok.
Ha erre négynél több tetszésnyilvánítást kapok, akkor ez a közeg, amit a facebookon mint olvasóközönséget kiválogattam magamnak, nem értette meg. Hiszen akkor nyugodtan elfelejthetné az összes olyat, ami e pillanatban politikai személyiségének az oszlopait képezi. És kezdhetné az építkezést elölről, amihez egészen kivételes elszántság, türelem és elfogulatlanságra való törekvés kell.
Senki sem próféta a saját hazájában. Ez persze sem a dolgok elmúlásán, sem a születésén nem változtat.
2012. 01. 10.