Így jár, aki anélkül tesz kijelentéseket, hogy meggondolná. Vagyis úgy, mint én most. Tegnap beszélgettem egy hölggyel, aki azt találta mondani, hogy az ő életének egyetlen célja az üdvözülés. Tekintsen most el a kedves Olvasó esetleges vallásellenes nézeteitől, ez csak egy példa, most nem az üdvözülés mibenlétét akarjuk taglalni. Erről a gondolkodásról egyébként azt mondták a katolikus teológián - a hölgy is katolikus -, hogy (Luther Mártonról volt szó, akinek a teológiája ezt helyezte a központba) amikor csak erre tud valaki koncentrálni, az körülbelül olyan, mint amikor a kisgyermek először ízleli meg a fagylaltot, és azután már semmi mást nem akar enni. Se hús, se főzelék, mondta Bolberitz Pál professzor úr, csak éjjel-nappal fagylalt. Nos, azt válaszoltam a hölgynek, hogy az ilyesmi nem lehet életcél, csak következmény. Ugyanúgy, ahogy az úgynevezett "boldogság" is. Hogy stílszerűek legyünk - ha már az üdvözüléssel kezdtük -, az is megérne egy misét, hogy mi a boldogság? Az elégedettség felsőfoka? Vagy valami teljesen más, ami azáltal lesz minőségileg teljesen más, hogy meghaladja az elégedettséget? Valahogy úgy, mint ahogy van emberi szeretet, és van isteni szeretet, mindkettő szeretet, de mégis végtelenül különböznek? Isten MÁS, mondja Kálvin után Karl Barth protestáns teológus. Végtelenül más. Azért, írta másfél ezer évvel korábban Augustinus, mert MINDIG NAGYOBB. Semper maior. Ezért lehet kijelenteni Róla olyanokat, amelyeket az emberről is ki lehet jelenteni, de ezért különbözik mégis végtelenül a teremtményeitől.
Ha így, ha úgy, a boldogság mint cél az összes filozófus fejében megfordult. Már ez is szöget kellett volna, hogy üssön a fejemben. Aztán az is, amit a boldogság, mint következmény hirdetésével egyidejűleg állítottam, nevezetesen, hogy minden emberi cselekedet öncélú. Például Dugovics Titusz (ne foglalkozzunk most azzal, hogy ilyen nevű várvédő hős sohasem létezett, csak mint a Dugovicsok, konkrétan Dugovics Imre tizenkilencedik századi Vas vármegyei szolgabíró heroikus ős-teremtő szándékának szülötte) se önzetlenül rántotta le a zászlós törököt Nándorfehérvár faláról. Azért rántotta le, mert annak a - mindig felállított - mérlegnek a nyelve, amelynek egyik serpenyőjében ez esetben a biztos vég, a másikban a - számára - pillanatnyi megdicsőülés volt, ez utóbbi felé billent.
Az üdvözülni vágyás. A boldogság. A megdicsőülés. Nem ezek "úgy önmagukban", hanem ezeknek az ÉRZÉSE. Az ember azért eszik, alszik, szeretkezik, hogy JÓL ÉREZZE MAGÁT. Nem csak az ember, hanem az állat is. Node némely állat nőstényének - ilyen a macska is - kifejezetten fájdalmas a közösülés! A hiánya viszont hosszan gyötrő, és ha az a pár másodperc eltelik, a végeredmény az elégedettség. Tessék megnézni így tavasztájt a dorombolva hempergő nőstény macskákat. Még a frigid nők is megsértődnek, ha nem kívánják őket. A nőnél a szeretkezés ugyanis legalább annyira lelki, mint testi aktus. Sőt - megkockáztatom - ELSŐSORBAN lelki. Ami természetesen nem mond ellent a testiségnek.
Tehát a boldogság - hamu fejemre - igenis cél. Sőt, amennyiben ez minden érzések csúcsa, ez a LEGFŐBB cél. Hogy ki miben keresi, az más kérdés. De epikureista és az e világi örömöt kergetőket Epikurosz disznainak csúfoló őskeresztény lényegében nem különbözik. Ők is az örömöt keresték, csak MÁSBAN.
Egy állítás persze az állítás tagadása is egyben. Ahol boldogság van, ott szenvedés is van, tőle elválaszthatatlanul. Ha pedig valaki szabadulni akar a szenvedéstől, szabadulnia kell a boldogságtól is.
De ez már buddhizmus.
2013. 03. 27.