"Gondolj Teremtődre ifjúságod napjaiban, mielőtt megérkeznek a gonosz napok és elközelegnek az évek, amelyekre azt mondod majd: nem tetszenek nekem; mielőtt elsötétül a nap és a világosság, és a hold és a csillagok, és mielőtt az eső után visszatérnek a felhők;
amikor megremegnek a ház őrzői és megrokkannak az erős férfiak;
amikor az őrlőlányok már nem dolgoznak, mert az ablakokban elhomályosodik a nappal;
amikor bezárják a külső kapukat és halkabbá válik a malom zaja;
amikor elcsitul a madarak hangja és minden dal elhallgat;
amikor félnek a magaslatoktól és ijedten járnak az úton;
amikor a mandulafa virágzik a sáska jóllakik, a kapor kipattan, az ember meg örök hajlékába tér - az utcán már jönnek-mennek a siratóasszonyok;
mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék;
és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta." (Prédikátor 12, 1-7)
Mit írhatnék nektek 2015. december 31-én, hajnali haromkor? Nem is akartam semmit. A Párhuzamos dimenziók 31. részét elkezdtem, aztán legyintettem. Ennyi lustaság talán belefér. Egy általános jókívánságot biztosan, annak a sok embernek, aki végigszenvedte velem ezt az évet, és végigszenvedett engem - ennek okán barátaimnak, szeretettel, amit nem kell viszonozni. Lehet, de nem feltétele semminek.
Nem vettétek észre - sokan nem olvastak még tavaly ilyenkor -, hogy idén elmaradt a karácsonyi tíz kívánság. Ha teljesítem, tovább fog húzódni A jó király, és azt nem szeretném. Most, szilveszterkor azonban ünnepélyes ígéretet teszek, ha húsvétra elkészülök vele, teljesítem - szokás szerint - az első tíz kívánságot, ami annyit jelent, hogy bárki bármilyen témát megadhat, és arról írok, legjobb tudásom szerint. Ha nem készülök vele el húsvétra, akkor jövő karácsonykor húsz kívánságot teljesítek. Vagyis karácsonytól, mert ezek eltartanak egy ideig. Szólni fogok, és nem vagyok feledékeny.
Sokszor gondolkodtam rajta mostanában, hogy mire is szeretnék rájönni. Elképzeltem magamat betegen, tehetetlenül, úgy, hogy se írni, se olvasni nem tudok, talán beszélni még igen, de az is csak akkor számít, ha még nem jöttem rá. Egy módszer, hangosan gondolkodás, mint jó beszélgetéseknél. Nem feltétlenül jön el ez az idő, Habsburg Ottó is elég sokáig húzta, Faludy Gyuri bácsi is, de a nagymamám például élete végét - hosszú élete volt, 97 éves korában halt meg, és ez az utolsó időket jelentette - így töltötte. Süketen, vakon, és mégis ragaszkodott az élethez. Ugyan miért, gondolja az ember, amikor még nem ért oda, ahol ő volt. Jó ez? Nem jó. Nem a szenvedés miatt nem jó. Ha hihetünk neki, - hihetünk, ő nem tett lakatot a szájára, és a tapintat vagy magába fojtás olyan távol állt tőle, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől -, nem érzett fájdalmat, talán csak az utolsó napokban, de ahhoz is elég volt egy pohár vörösbor. Még csak nem is a tehetetlenség miatt nem jó. Őt nem alázta meg senki, és otthon volt végig. Ezek csak kísérőjelenségek. Azért nem jó, mert nem jött rá. De mire, kérdezhetitek türelmetlenül. A szabadulásra. És senki ne gondolja, hogy most valamiféle vallásos prédikáció következik. Nem fog következni. A Bibliából is csak azért idéztem, mert egyrészt ideillik, másrészt a kedvenc fejezetem. Jó régóta a kedvenc fejezetem. Legalább negyven éve.
Azt mondják, a "szellemek" azért vannak köztünk, mert ittragadtak. Nem találják a helyüket. Hogy ezt hogy kell érteni, egyáltalán, az ilyesmit hogyan kell érteni, erre kísérlet a Párhuzamos dimenziók, ami ugyan félig-meddig sci-fi, de mégsem az. Büntetlenül - elvégre csak egy kisregény, és elvégre nem én gondolkodom benne, ha hülyeség, nyugodtan áttestálhatom a főszereplőre - és lazán. Nem kell kvantumfizikát studírozni hozzá, se mást, legfeljebb néha utána kell nézni pár dolognak, hogy nagyon nagy baromság vagy pontatlanság mégse kerüljön bele. A jó királynál már nem tehetem ezt meg. Ott néha két mondat öt órámba telik. Volt már rá precedens.
Szóval, kérdezitek még türelmetlenebbül, mitől akarok megszabadulni? Az élettől? A szenvedésektől? Az a buddhisták privilégiuma. A haláltól? Az meg a keresztények privilégiuma. Én attól a szótól szeretnék megszabadulni, hogy "kell". Nincs távol Buddhától: a "kell" csak a "ha" szócskával együtt érvényes. Kell, ha ezt és ezt akarom. Ha nem akarom, akkor nem kell. És eszembe jut Somogyi Éva barátnőm tavalyi mondása: az ember azt csinálja, amit akar. Dogma lett belőle. Számomra, természetesen.
De még a keresztényektől sincs távol. Ők amolyan időleges kötelességnek tartják, ami tartalmát veszti, ha üdvözültek. A zsidó vallás némileg bonyolultabb. Az is sokat változott az idők folyamán, ahhoz is hozzáadódtak más - például perzsa - elemek, és hát ott van a mondás, hogy ahol két zsidó vitatkozik, ott legalább háromféle véleményt hallani. Ha az akarat és az állapot egybeesik, akkor a "kell" értelmét veszti. Ehhez viszont - most keresztények vagyunk - előbb üdvözülni kell. Érdekes, ugye? Kell. Az ember bűnös. De mi a bűn? Egészen egyszerűen megfogalmazva: a "kell"-től való eltérés. Boldogok a lélekben szegények, mert ők nem gondolkodnak ilyeneken.
Nem lehetne egyszerűen élvezni az életet? A következő évet például? Olyan lesz, amilyen, de egészen biztosan sok jót is hoz majd nekünk. De, lehet. Hogyne lehetne. Kívánom is. Kívánom, azzal, hogy ne leugrani akarjunk a hintáról, hanem a legmagasabbra repülni vele, és merjünk beledőlni abba, amit kapunk, és kihozni belőle azt, ami előrevisz minket. Előrevisz, vagy boldogít, bár ez nem a "vagy" kérdése: a boldogság számomra jó ideje nem cél, csak következmény. Igazából sosem volt más. Egy érzés, olyasmi, mint az elégedettség, hiszen a boldogság is elégedettség. Amit megelőz valami.
Jól van, és akkor mi is van a szellemekkel? Ugyanaz, mint a nagymamámmal. Úgy halt meg - 97 év ide, 97 év oda -, hogy még maradt volna. Nem telt el az élettel, ahogy a Biblia mondja a patriarchákról és Jóbról. A sáska - az ember - nem lakott jól. Tele volt ragaszkodással és kötődéssel. Ha hihetünk Mandula - ez a "mandula" kun eredetű, IV. (Kun) László király egyik ágyasát hívták így - lányom egyáltalán nem vallásos és nem spiritiszta édesanyjának, aki abban a szobában aludt a gyerekkel, amelyben a nagymamám meghalt, ő is visszajárt. Egyszer a pár hónapos Mandit az ágya mellett találta, a földön, mosolyogva, alatta azzal a pokróccal, ami egy teljesen más helyen volt. Másszor pedig, miközben kint a konyhában ebédeltek, megszólalt az ugyanabban a szobában levő lezárt zongora. Valaki játszott rajta. Visszaszaladt, akkor már nem zongorázott senki, de fel volt hajtva a billentyűk fedele.
Mandi egyébként kicsinek szőke volt, kékszemű. Pont, mint én abban a korban. És a legtöbb időt a családból a nagymamám töltötte velem.
Szóval, ha kívánhatok valamit, mindenkinek azt kívánom, hogy lakassa jól magában azt a sáskát. Hogy, ha majd tényleg eljönnek azok a napok, amelyekre azt mondjátok: nem szeretem őket, ne maradjon bennetek semmiféle hiány. És bennem se. Egyikünkben se.
Boldog új évet.
2015. 12. 31.