Jövő januárban, velem, ugyanitt

Csillagokat látni mennél föl a hegyre,
befogadó nagy, sötét éjszakát,
szemhéjra vert aranyt, fénypontok ezreit,
talán megtudni, mi van odaát.

Már nem gondolod, hogy megoszthatsz bármit is,
hogy csak rád vártak elmúlt századok,
régen tudod, hogy ezt csak úgy intézheted, mint
a meghalni igyekvő állatok.

Hogy minden embernek más és más az útja,
és az utak nem kereszteződnek,
minden kapu fölött más és más a tábla,
más ablakban más virágok nőnek.

S a lépcsőházakban bolyongó nevetés,
ajtók mögött zokogó fájdalom,
csak úgy tesz mind, mintha a tiéd is lenne,
s elférne egy zsákban a hátadon.

És ott lesz feletted az a néhány csillag,
és alattad a régi ingovány,
lelkedre ereszkedő, sűrű, fehér köd,
hatvan éve megoldatlan talány.

De ha valaki - véletlenül, mondom,
- félretéve szívét és az eszét -
mégis elkísér majd abban a hidegben,
mosolyogj rá, és fogd meg a kezét.

2015. 07. 25.