A város. Tele büdös zajjal. Büdös, hangos csenddel. Álarcos és álruhás emberekkel. Hamvas megírta a Karnevált. Egyik kedvenc könyvem, pedig elég nyögvenyelősen kezdtem olvasni. A karneválban semmi nem az, aminek látszik. Vagy épp ellenkezőleg: minden az, aminek látszik. És akkor válik nem azzá, amikor végetér. Amikor az emberek levetik a maszkot, amit ők választanak maguknak, tehát az ő valódi énjüket mutatja. Azt fogják akkor mondani, hogy most, ez vagyok én. Eddig játszottam. Valaki más bőrébe bújtam. Pedig akkor bújnak más bőrébe. Eljátsszák, hogy nem játszanak. Bizonyos értelemben nem is. Ez a játék már vérre megy. Nem csak gyakorlat.
Kosztüm, hívja a stylist a ruhát. JELMEZ. Olyan mez, ami jelez valamit. Minden helyzethez másik dukál. Mindegyik mást MOND. Másról beszél. És a válogatásnál nem a viselője az elsődleges, hanem az, aki LÁTNI FOGJA. Hogy nézek ki benne? - kérdezi a tükör előtt a legtöbb ember magától. KINEK LÁTNAK MAJD BENNE?
A jelmez dolga az, hogy jelezzen. Azt jelezze, amit a viselője mondani kíván. Magáról, és másokról. Magáról óhatatlanul, mert végülis ő válogat. Lehet, hogy segítenek neki ebben, de akkor meg azt válogatja ő, aki segít neki. Annak az ízlését fogadja el, de ez ugyanúgy az ő döntése, mintha közvetlenül saját magához fordulna tanácsért. Másokról kétféle módon is. Egyrészt, hogy mit gondol róluk. Hogy mit gondol, mi hat majd rájuk. Másrészt, hogy ezzel a rájuk hatással hova kívánja helyezni őket a rangsorban. Maga mellé, alá, fölé. Másként öltözik az ember az angol királynő fogadására, másként, amikor bemegy a munkahelyére - ahány munkahely, és ott ahányféle pozíció, annyiféle módon -, másként társaságba, és másként otthon. A nagypapám, aki mindenkinek megadta a (szerinte) neki járó tiszteletet, még otthon is nyakkendőt hordott. Csak kánikulában vette le, de azonnal visszavette, amint ki akart lépni az utcára. Egyszerűen tisztelte az embereket. Tisztelte Isten minden művét, bár én az "Isten" szót - húsz éves koromban halt meg, és addig egyetlen év kivételével együtt laktunk - soha nem hallottam a száján kiejteni. Sem azt, hogy "vallás", vagy "templom". Utóbbiba soha be nem tette a lábát, legalábbis attól kezdve, hogy én megszülettem. Hogy addig mi történt, nem tudom.
Hát számára a ruha nem jelmez volt. Azon nagyon ritka és kivételes emberek közé tartozott, akik azt mutatják, ami gondolnak.
Érdekes ember volt különben. Származására nézve zsidó (meg volt keresztelve), foglalkozására nézve orvos. Ő alapította meg a Magyar Allergológiai Társaságot, a sokáig egyetlen magyar allergológiai osztályt az ORFI-ban. Azt mondta, hogy számos olyan pályát ismer az orvosi szakmában, ahol sokkal többet tudna keresni, és sokkal látványosabb eredményt lenne képes elérni, mint ebben. De az allergia olyan betegség, ami szinte mindenkit érint. Az ember vagy eleve allergiás, vagy az lesz. Kis lépésekkel lehet benne csak haladni, de "kicsiben rejlik a nagy". Ez volt a jelmondata is.
A gyógyításon kívül semmi más nem érdekelte. Még koncertre is csak akkor ment el, ha tudta, hogy valami baja van a karmesternek. Előadás közben azt tanulmányozta. Nemkülönben a képtárakban - ahová a nagymamám és anyukám időnként elhurcolta - a megfestett emberek betegségeit.
Mivel első világháborús hős volt, Horthy alatt nem számított zsidónak. Ennek ellenére 1942-ben írt a nyíregyházi - Nyíregyházán született - rabbinátusnak egy levelet - megvan a levél is, a válasz is -, hogy kér egy igazolást róla, hogy ő száz százalékig zsidó. Egy csepp gój vér nem csordogál az ereiben. Meg is kapta.
De ezt egyrészt már meséltem, másrészt nem ide tartozik.
Tehát a város. Tele valóságos és jelképes bűzzel. A test és lélek minden mocskával.
Ami állandóan itt van, de néha felszaporodik. Amikor nem fúj a szél. Szélcsend, mondja a nyelv. Csata előtti csend. Csata utáni. Vagy csata helyetti, ismerve a mai magyar embert. A mostani "választások" után ezt még magyarázni se kell nagyon.
Meg különben is.
Még a zaj is csend. Minél nagyobb zaj, annál nagyobb csend. Minden szinten. És ha ez a csendes bűz felszaporodik, azt úgy nevezik, hogy szmog.
Ma délután, néhány óra múlva vihar lesz. Legalábbis azt mondják. Szél. Nagy szél.
Seperné ki. De EZ a szél soha nem fogja tudni kiseperni. Legfeljebb a fizikális bűz egy részét. És még akkor is... A forrás itt marad. Nem CSAK az utcán. Ott is, de nem csak ott.
A lelkekben. Mélyen, szinte kisöpörhetetlenül.
2014. 04. 14.