Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

 

 

Those were the days 5. (A Kádár-korszak)

 

A Széchényi Könyvtárban a Hírlaptárba kerültem, olvasótermi kiszolgálónak. A könyvtár még a Nemzeti Múzeum épületében volt, akkor - már egy jó ideje - költözött, csigalassúsággal. Viszont várbeli új otthonában, ahol ma is található, vagyis azidőtájt még csak épülő-szépülő új otthonában minden mérnöknek Mercedese volt már, mondták a költözködésben résztvevő kollégák. Mondtak egyebet is, használhatatlan könyvliftekről, használhatatlan klimatizációról, de, hogy korrekt legyek, sem ezeket, sem a Mercedeseket nem láttam a saját szememmel. A könyvtárosi lét a kötetek levizelésével és az alaptétel - hülye, hülyébb, még hülyébb, olvasó - tudomásulvételével kezdődött. Két műszak volt, én - sosem szerettem korán felkelni, még akkor is nehezen akaródzott, amikor pörölyfejű cápákat mentünk megnézni az Indiai-óceán mélyén, márpedig őket hajnalban célszerű felkeresni, többek között azért, mert addigra már jól vannak lakva - állandó délutánra kértem magam. Ketten láttuk el az olvasókat, délután kettőtől este kilencig. Hogy jobban pörögjön, aki dolgozik, és ne kelljen egyszerre mindkettőnknek, már előttem bevezették az órázást. Ez azt jelentette, hogy egy óráig dolgozott az egyik, azalatt a társa mondjuk ivott a Múzeum kávéházban, majd cseréltek. A háromórázás - kettőtől ötig dolgozott az egyik, aztán hazament, legközelebb cseréltek - már az én ötletem volt, annál is inkább, mert ilyenkor már főnökre nem kellett számítani. Sajnos, ettől kezdve elszabadult a pokol. Az ötlet továbbfejlesztéseként bevezették a napozást, aztán a hetezést, végül az évezésnél tartottak, amikor egy szép nyári napon egyetlen kolléga jelent meg délután. Ebből még nem lett volna botrány, mert akkor már mindig egy ember járt be, csakhogy ő nem dolgozni jött, hanem mindössze a fürdőnadrágjáért. A közgázos barátnőmmel is ott ismerkedtem meg. Vele hallottam először a kandósokból alakult Solarist - a húga az azóta elhunyt Cziglán István barátnője volt -, amelyből aztán a Napoleon Boulevard lett, a Neoprimitívet, és rengeteg Sándor Györgyöt. Cziglánnal ketten sem tudtuk teljesen meggyőzni a szocializmus tarthatatlanságáról. Gyanakodni akkor kezdett igazán, amikor összehasonlította a szocialista politikai gazdaságtan és a kapitalista politikai gazdaságtan tankönyveinek terjedelmét. Az előbbi szinte füzet vékonyságú volt, míg az utóbbi...az nem lehet, mondta, hogy az a sok okos nyugati közgazdász mindmáig feleslegesen dolgozott és dolgozik, ha ez ilyen egyszerű.

 

1980 tavaszán megismerkedtem Marival, Cseh Tamás: Levél a nővéremnek 1. egyik ihletőjével. Ő volt az, akivel az éjféli gyors jött, és aki "esztétikát, esztétikát tanul szabad időben". Bereményivel, a szerzőtárssal legalább két közös barátnőnkről tudok, de róluk nem írtak dalt, egyikőjükről biztosan nem. Egy egész hónapig laktam Marinál. Ez volt eddigi életemnek az utolsó olyan szakasza, amikor még ittam alkoholt (de mennyit, ha megkérdezték tőlem, milyen nap van, a legcélszerűbb volt azt felelnem, hogy másnap). Mindezek tetejébe postás lettem, ami szintén nem segítette (vagy éppen ellenkezőleg, segítette) elő az absztinenciát. Tizenhat évvel később, jóval a "rendszerváltozás" után, amikor már mint ügyvezető tárgyaltam a Szegedi Postaigazgatóságon festékkazetták szállításáról, és a partner felajánlotta, hogy ha kis csomagot rendelnek, nyugodtan adjuk föl postán, ösztönösen kiszakadt belőlem, hogy "voltam postás, és ha valamire, a Postára biztosan nem bíznék semmiféle értékes dolgot". Máriaremetét kaptam, egy eredetileg motoros járatot, gyalog. Kezdtük az ivást a buszvégállomáson, befejezni a Kispostásban fejeztük be, a Krisztina körúton, az (akkori) Nagyposta mellett. Vagy az árokban, bár én ezt megúsztam. Tessék elképzelni egy nyugdíjazást. Akkor még nem utaltak, ki kellett vinni, ötven-hatvan címre, és már várták. De még hogy várták! Ebből éltünk, a jattból régi kollégáknak, akiknek jó járatuk volt, összejött a havi nyolcezer (tessék megszorozni legalább ötvennel) is. Majdnem mindegyik lakásban megkínáltak valamivel, legtöbbször egy felessel. Ha az ember ennek csak a felét fogadta el, az másfél liter. Ha csak a negyedét, az is másfél üveg tömény szesz, négy-öt napig, ameddig a nyugdíjazás tartott. És akkor nem beszéltünk még az egyéb invitálásokról. Például mindjárt a járatom elején lakott egy Felwágner nevű család (talán, ennyi idő után leírhatom a nevüket). Közönséges, bár hozzám rendkívül barátságos bűnözők voltak, tolvajok és rablók. Felwágnerné, a matriarcha annak idején feleségül ment egy Felwágner Péter nevű emberhez, akinek a foglalkozását lásd az előbbi mondatban. Született egy fiúk, a kis Péter, aki felcseperedve atyja nyomdokaiba lépett. Ahogy teltek az évek, az anya és apa viszonya megromlott, de egyiküknek sem lévén más lehetősége, formailag együtt maradtak. Az anya még új párt is talált magának: egy másik Felwágner Pétert, aki véletlenül ugyanazt a tevékenységet folytatta, mint elődje. A gyermekáldás sem késett soká: őket is fiúval áldotta meg az Úr, aki a szent keresztségben szintén a Péter nevet kapta. Felnevekedvén, atyja, féltestvére és féltestvére atyja mesterségét kezdte ő is gyakorolni. Nagyon vigyázzak, intettek előre a kollégáim, hogy kivel vetetem át az idézést. A "postatitok" fogalmát legalább olyan lazán értelmeztük, mint a nekünk kenyeret adó állam. Mit számítottunk mi, kis porszemek, azok mellett a komoly emberek mellett, akik előttünk átrostálták már a hozzánk került leveleket, a legcsekélyebb diszkréciót sem mutatva? És ki várhatná el egy végigjárhatatlan útvonalra száműzött alkalmazottól, hogy például a könyvtárak által késéskor küldött csigát kikézbesítse, megannyi csúszós, meredek úton felküzdve, megannyi harapós kutyán átverekedve magát, amikor tudja, hogy a címzett első mozdulatával a kukába fogja hajítani? Egyedül a pénz volt szent dolog előttünk, legyen küldemény vagy portós levél: előbbiből éltünk, utóbbival saját zsebünk terhére el kellett számolnunk.

1980. július 16-án, huszonnégy és feledik születésnapomon végleg letettem a poharat (mindmáig érdekes helyzet alakul ki, ha egy közlekedési igazoltatáskor a rendőr megkérdi, mikor fogyasztottam alkoholt utoljára, és én megmondom), elmentem dolgozni egy újabb könyvtárba, a Kohó- és Gépipari Minisztérium Arany János utcai objektumába. Innét kilépve - pedig szerettem ott lenni, de határozott idejű szerződéssel vettek fel - megpróbálkoztam még a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (a vezérkari akadémia) könyvtárával. Az ismerkedésen túl nem jutottam. Kétféle anyaggal találkozhatok, mondta a könyvtárvezető, titkossal és szigorúan titkossal. Amikor kiment egy pillanatra, bele is pillantottam az egyikbe. Az volt a címe, hogy "Az osztrák csapatok védekezési lehetőségei a hadsereg támadási irányában". Még fel sem fogtam hirtelen, hogy Ausztria mintha katonailag semleges lenne, már közölte az időközben visszatért főnök, hogy az ottlétemnek lesznek számomra előnyei, és lesznek hátrányai. Vásárolhatok olyan áron és olyan dolgokat, amelyekhez az átlag honpolgár nem juthat hozzá. Ha bármiféle hatósággal bármiféle gondom akad, elég, ha szólok neki. Viszont, ha bármiről beszélek bárkinek...és még ha kilépek, utána is tizenkét évig...Utazni utazhatok, szocialista országokba különleges engedéllyel, a Nyugatot azonban felejtsem el. Jó, ha örökre elfelejtem, bár az ominózus tizenkét esztendő leteltével elméletileg kaphatok útlevelet. Nem léptem be. És következő évtől elkezdődött segédmunkási életem. Ha akkor még ittam volna, a kedves Olvasó ma valószínűleg nem élvezhetné ezt az írást.

 

Folytatjuk.

 

2013. 01. 17.

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1