Solve et coagula, mondták a régi alkimisták. Oldj és alvassz, érzékletesebben oldj és köss. Ha valami rossz, és nem lehet megjavítani, akkor le kell bontani. Ez a háztartási gépektől az autókig, autóktól az állatokig és emberekig, emberektől az emberi társadalomig mindenre érvényes. Ha mi nem tesszük meg, megteszi a természet magától. De abban, ha például a társadalomról van szó, amelytől nem függetleníthetjük magunkat, semmi köszönet nincs, hacsak meg nem előzzük valahogy. Nem túl kellemes dolog élőként egy hulla részeinek lenni. De az se kellemes dolog, ha egy haldokló részei vagyunk. Márpedig most épp ez a helyzet. Feltételezem, senkinek sem kell ecsetelni, mi a különbség egy ember által módosított növény vagy állat és egy természetesen kialakult életképessége között. Ha mégis volna, kérdezzen meg egy állatorvost a mai német juhászkutyáról, vagy nézzen meg egy - anatómiai felépítése miatt - jóformán csak császármetszéssel világra segíthető fehér-kék belga húsmarháról készített képet. Amennyiben utóbbihoz lusta, képzelje el egy szarvasmarha és Arnold Schwarzenegger keresztezését. Ugyanez a helyzet minden "kitalált" társadalommal is. Ezek általában úgy keletkeznek, hogy van néhány ember, aki rosszul érzi magát a bőrében. Némelyek azért, mert rosszul élnek, némelyek azért, mert nem élnek annyira jól, amennyire szeretnének. Vagy nem elégíthetik ki hatalmi ambícióikat. Vagy a kettő együtt. De hát ilyenek mindig is voltak! - kiálthat fel az Olvasó, és igaza van. Kell még hozzá más is: az addigi rendet fenntartó hatalom meggyengülése. Ennek oka általában nem az ellenség, hanem maga a rendet fenntartó hatalom.
A hatalom attól hatalom, hogy hatalomnak tartják. Lehet ezt csűrni-csavarni, de egyedül attól hatalom. Nincs a világnak az a rendőrsége vagy katonasága, amelyik garantálni tudná egy rendszer fennmaradását, ha a lakosság elveszti benne a bizalmát. A világot a VÉLEMÉNY irányítja. Addig, ameddig az emberek konkrét helyzeteket konkrét személyekkel kapcsolnak össze, nagy baj nem történhet. Az uralkodó lemond, lemondatják, meghal, esetleg megölik. Jön helyette egy új, aki ha elég okos, elődje sorsából levonja a megfelelő konzekvenciákat. Ha nem elég okos, akkor az történik, ami Napóleon bukása után történt Franciaországban. Vagy Cromwell után Angliában. Az uralkodóváltás azonban nem rendszerváltás. Ez nem csak monarchiákra érvényes, hanem az úgynevezett - népi vagy "polgári" - demokráciákra is. Ezért nem volt 1990-ben semmiféle rendszerváltás Magyarországon. Ha pedig az uralkodóváltás nem rendszerváltás, akkor az elégedetlenek sorsa alapvetően nem változik. Ehhez rendszerváltás szükséges. A rendszerváltáshoz pedig a rendszer egészének a meggyengülése, és a konkrétumoktól való elszakadás.
A "felvilágosodás" előtti korok uralkodóinak az erejét nem a hadseregük, sem híveik sokasága adta, hanem a mögöttük álló egyház. Az egyház azonban attól a pillanattól, hogy legyőzte vallási konkurenseit, erodálódni kezdett. Krisztus és a mártírok tekintélye szép lassan felmorzsolódott a főpapság életvitelén. Az ebionitáktól (apostoli szegénységet hirdetőktől) a valdensekig, hugenottákig, sőt a betagozott Szent Ferencig, Loyolai Szent Ignácig, Szent Domonkosig minden példa és figyelmeztetés falra hányt borsó volt. A reneszánsz, a reformáció már csak folytatta azt a romboló munkát, amit a katolikus főpapság maga kezdett el, élén a pápával. A deisták, majd az enciklopédisták, köztük a bevallottan ateista Holbach báróval, a francia forradalmárok, Marx és követői csak befejezték, ami a Vatikán és Avignon falai között kezdődött évszázadokkal azelőtt. És itt jött el az elégedetlenek nagy napja. A - történelemben első, és remélhetőleg utolsó, ember által kitalált - rendszerre való áttéréshez mindenekelőtt két téveszmére volt szükség. Az első, hogy a "szabad" és a "lehet" ugyanaz. A másik, hogy az elvont fogalmakról ugyanolyan értelemben lehet beszélni, mint a konkrét dolgokról. Ha ezek igazak volnának, akkor bármely utópiára épített, nem működő társadalmat ugyanúgy meg lehetne javítani, mint egy elromlott autót. Akkor igaz volna, hogy a szocializmus, demokrácia, emancipáció, képviseleti rendszer még nem tökéletes, de dolgozunk rajta, hogy az legyen. De nem igaz, sajnos.
Mi történt tehát? A lehető legegyszerűbb dolog: megmaradt az utópia, és azt mondták, hogy amit az emberek tapasztalnak, az az. Pedig nem az volt. Mindössze annyi történt, hogy a hatalomra kerülés és - anyagi - érvényesülés lehetősége ("szabad") megnyílt jóformán mindenki előtt. Persze csak látszólag. Eleinte azok előtt, akik előtt addig zárva volt, később, az osztálykülönbségek elmosódásával gyakorlatilag mindenki előtt. Ebből pedig az következett, hogy - már a nagy számok törvényéből adódóan is - hatványozottan megnőtt azok száma, akik olyan posztra kerültek, ahová nem voltak valók ("lehet"). A ma divatos hatalomtechnikai alapelv az, hogy a lehető legtöbb ember (tulajdonképpen bárki) legyen választó és választható. Lefordítva: azok döntsenek, akik a legjobban manipulálhatók, és azok kerülhessenek hatalomra, akiket a legkönnyebb kézben tartani. A képviselő nem azokat képviseli, akik azt gondolják, hogy megválasztották, akik valójában megválasztották, nem azok, akik a hatalma alapját képezik, aki a hatalmat gyakorolja, nem gyakorolja a hatalmat, csak közvetít, aki valójában gyakorolja a hatalmat, láthatatlan, az állam nem a társadalom intézménye, hanem a hatalmasok magángazdasága. Más a tartalom és más a látszat. És amikor a tartalom mégis felsejlik, akkor írnak az újságok válságról, krízisről, katasztrófáról. Összeomlásról is fognak írni, aztán...nos, ez az, amit jobb nem megvárni.
Folytatjuk.
2012. 12. 20.