"Légy oroszlánszív, büszke és kevély, Ne bánd, ki mért zúg és lázong; ne félj: Nem győz soha ellenség Macbethen, Míg a birnami erdő Dunsinane Dombjára nem vonul." (W. Shakespeare: Macbeth)
A Fidesz taglétszáma több tízezer fő, mondta Orbán Viktor a kongresszuson, az aktivistákkal együtt több százezer. (Ha a szimpatizánsokat is hozzávesszük, másfél-két millió.) Ha a Fidesz csak arról szólna, hogy mindenki valamiféle anyagi előnyért csatlakozik, akkor egész Európában nincs annyi sarzsi, amennyivel ki tudnák őket fizetni. A közös cél, a közös hit. A közös vér, Deutschtól és Pokornitól Schmittig, az "alkotmányozó elnökig" - itt Schmittné megveregette a rákvörös Schmitt térdét, meg lehet nézni -, Farkas Flóriántól Kubatovig.
Hát, nem egészen így van. Előszöris ott a krém. Azoknak a köre, akik az igazi hasznot lefölözik. Majdnem hat éve, a 2010-es választások előtt mondta Orbán Győző, az egyik öcs, hogy "az egész Fideszben nincs tizenkét ember, aki meggyőződésből lenne ott". Jó az emlékezetem, tudják. Szóról szóra is jó. Egyik kedvenc mutatványom volt régebben könyvesboltokban rábökni különböző könyvekre, szépirodalomtól a szakmunkákig, és megmondani, hogy hangzik az első vagy utolsó pár mondat, esetleg egyik jelenet vagy teszem azt a mottó, majd ezt be is bizonyítani. Szóval, ott a krém. De ez a krém se kicsi, nem beszélve a rokonokról, barátokról és üzletfelekről, hogy Nyuszit is belevonjuk a Micimackóból. Sto gyelaty? Mit lehet itt tenni, ha azt nem, amit a Nagy Előd, a Vozsgy, Hozjájin, Vezér és Gazda még nyugodtan megtehetett? Nekünk nincs se ferdepadlójú kivégzőszobánk, vércsatornával, se Blohin ezredesünk. Mi szelídek vagyunk. Nálunk mentőállomásokon halnak meg a nemkívánatos emberek (a véletlen éppen arra vitt Kati barátnőmmel), elüti őket egy reszkető kezű külföldi agg vezette autó, a kormány kérésének teljesítése, egy áron aluli eladás után szívinfarktust kapnak (Komáromi András a mi szoftveresünk-barátunk is volt a kilencvenes években), vagy vonat alá kerülnek kellemetlen tömegtüntetések megszervezése után. (Az autós megoldást különben Sztálin sem vetette meg, ifjúkori szárnypróbálgatásainak tanúja, a húszas években Tbiliszi főutcáján elgázolt Szemjon Ter-Petroszjan, alias Kamó elvtárs szelleme tudna mesélni, ha valaki megidézné. A "briliáns agyú Lajos" sem véletlenül említette mint reális lehetőséget, saját magát illetően.)
De Orbán nem a korbácsos ember. Egy mezőgazdasági üzemmérnök apától a vetésforgó fogalmát meg lehet tanulni. Ha valaki megszedte magát, más fontos feladatot kap, és a helyére egy újabb kliens ülhet. De ki tudja. Talán már nálunk is létezik olyan, mint a legendás szovjet közlekedési népbiztosi tárca, ahonnét az út már csak a Ljubljankára vezetett tovább. Akárhogy is, előbb-utóbb így mindenki odafér az etetőhöz. A többiek meg reménykedhetnek.
Az aktivisták, szegények. Azok nagy többsége nem ingyen csinálja. Biztos akad, aki ingyen, de százezres tömeget semmiért nem lehet bevonni. Pár ezer forintért? Annyiért. Hólapátolásnál jobb, annál is inkább, mert mostanában hó legfeljebb mutatóba esik.
És a nép, az istenadta nép. Tekintélyes része közszolga. Más része csak meg akar élni. Indulni akar a mutatóba hagyott támogatások nyomorú szeletéért. Nem akar elbukni egy mégoly csekély megbízást. Fél. Van egy fideszes főnöke. Feljebb akar kerülni a hivatali ranglétrán. Azt szeretné, hogy elfogadják a találmányát. Nem valamit akar, hanem azt, amije maradt, nem akarja elveszteni.
A szimpatizánsok. Hogy ki mit MOND, különösen nyilvánosan, az ma éppen annyira megbízhatatlan, mint volt huszonhat évvel ezelőtt. Vagy inkább ötven-hatvanöt évvel ezelőtt. De tény, s való, hogy vannak szimpatizánsok, szép számmal. Róluk nem beszélt az elnök, de pár mondat erejéig hadd beszéljek én. Ha már Sztálint előhoztuk a spájzból, még egyszer idézném. "Sztálin elvtárs NEM ÉN VAGYOK", mondta egyszer valamelyik talpnyalójának. A magyar vezénylő tábornok sem Orbán Viktor. Az egy másik ember, olyan, amilyen. A vezénylő tábornok egy BÁLVÁNY. A szó legszorosabb értelmében. Lelkek tartóoszlopa. Olyan, amilyennek látják. Amilyennek látni akarják. Olyan, mint a magyar történelem azoknak, akik valamiért arra fanyalodtak, hogy ezzel támogassák meg magukat. Ha valaki le akarná az Orbán-bálványt dönteni, az olyan, mintha ŐKET akarná megsemmisíteni. Ezért felesleges a győzködés. Aki nincs ilyesmire szorulva, azt nem kell meggyőzni - neki más bálványai vannak -, mert legalább EZT többé-kevésbé a valóságnak megfelelően látja, aki pedig rá van szorulva, azt NEM LEHET. Mindaddig, ameddig VALAMI MÁST NEM KAP A HELYÉBE, de ez egy másik történet lesz.
Mindennek pedig nem a hithez, hanem az ELHÍVÉSHEZ van köze.
Megfigyelték az erdőt? A zászlóerdőt a Karmester és zenekara mögött? Kezdetben volt egy. Aztán több. Öt és fél éve már sok. Ma pedig ameddig a szem ellát. A teljes horizont. Ahogy sokasodnak a hazugságok, úgy sokasodnak a zászlók. Minden zászló egy-egy hazugság paravánja. A szemfényvesztés nem akkor fog véget érni, ha jön valaki a túloldalról, és más zászlóra cseréli őket. Akkor fog véget érni, amikor a zászlók elindulnak és már csak a hazugságok maradnak ott. Ha nagyon sok ember lelke összeomlik. Még ha e pillanatban ez legalább annyira távolinak és lehetetlennek is tűnik, mint Macbethnek a harmadik boszorkány jóslata.
Higgyék el, még számomra is.
2015. 12. 14.