(a nagyvezír)
Szele Tamás barátom szokásos kiváló jegyzete. Ide jutottam: propagandát csinálok másnak. Bár neki lehet. Nem, nem az "itt szop vissza", sőt, nem is az "amikor végeztem, kérlek, vedd ki a nyelvem a seggedből, mosd le és tedd az asztalomra". Igazából nem is neki csinálok propagandát, csak egynémely pontosítások ürügyén villogni akarok. Naná, hogy már megint, mondják most Önök.
Woody Allen mondásainak (számtalan efféle van) egyike, vagy az őrmesteres vicc. "Egy szerelemben mindketten a másikat féltik. Nos, ebben a kapcsolatban én magamat féltettem." Kivételesen nem szó szerint, csak úgy nagyjából. Ebben is vannak szavak, meg abban is.
"Mi maga a civil életben?" - rivall rá az őrmester az ügyetlenkedő újoncra. "Egyetemi tanár." "Maga egyetemi tanár? Akkor mi lehettem volna azon az egyetemen ÉN?"
Újságíróak kellett volna mennem. Persze nem, mert kinek hiányzanak a sajtóperek. Ha Tamás eddig jutott, meddig juthatnék ÉN? Na igen, ez is csak ürügy, hogy magamat fényezzem. Tamást kellene féltenem, de én inkább magamat féltem. És mindent meg merek kérdezni a szexről.
Ennyi mellébeszélés után - péntek van, szórakozzanak kicsit, nem kell mindig komoly témákkal foglalkozni, komolyan - térjünk rá a cikkre. Lázár János, miniszterelnökséget vezető miniszter (ez számomra olyasmi, mint a fájós ujjam melletti ujj) szultáni főmuftinak, aldefterdárnak, efendinek, fényesorcájú padisahnak szólíttatott benne. Persze ápoltnak is, közvetve, de ezt most, mint nyilvánvaló, kedveskedő élcet, semmi komoly, hagyjuk.
Természetesen Lázár sem nem főmufti, sem nem aldefterdár, padisah végképp nem. Fényesorcájú lehet, ha elromlik a légkondi, vagy megint betoppan hozzá Szerbiába menet Orbán, efendi is, ez csak udvariasság kérdése. De a többi nem.
A defterdárok adószedők voltak. Lázár nem adószedő. Sem al-, sem fel-. A "mufti" bírót jelent. Főmufti nálunk nincs, csak főmuff, Handó Tündének hívják. De ezek csak tévedések. A "padisah" cím Lázárnak tulajdonításáért viszont jobb időkben (a rendszer fejlettségének következő fokán) már kijárna Tamásnak egy kiadós koncepciós per, amelyben Lázár lenne Bástya elvtárs, emlékezzünk A tanú végén a vallomás utáni telefonra.
Lázár se nem defterdár, se nem mufti, se nem padisah. Lázár NAGYVEZÍR. Még egyelőre. I. Szelim idejében volt egy török átok: "Légy Szelim szultán nagyvezíre!". A nyájas Olvasó ebből jó eséllyel következtethet e cím birtoklásának veszélyeire. A nagyvezírről nem árt azt sem tudni, hogy - a fénykorban - általában RABSZOLGA volt. Jogi státusát tekintve egy rája (török földműves) is magasabban állt nála. Olyan ez, mint a hadsereg vagy rendőrség. Más a rang és más a beosztás. Beosztását tekintve a nagyvezír a birodalom szultán utáni második embere volt. Jogi státusát tekintve még a többi rabszolgánál is ingatagabb volt a helyzete. Egy janicsárt (aki szintén rabszolga volt, az úgynevezett devsirmével begyűjtött nem muzulmán fiúgyerekek egyike) például csak a tisztje ítélhetett el. És ha éppen Isztambulban végezték ki, a holttestét ágyúlövés kíséretében dobták a tengerbe. A nagyvezíreknek maradt a csendes selyemzsinór, ami, mondanom sem kell, nem volt sem selyem, sem zsinór. Egy kötél volt, amit a nyakra hurkoltak, és amivel kétfelől húzva fojtották meg a szerencsétlent.
Nem tudom, hogy Sztálin - térjünk rá a vélhető közvetlen etalonra, az újkorra - mennyire ismerte az Oszmán Birodalom történetét. Tekintettel az oroszok Boszporuszt és Dardanellákot illető örök rögeszméjére, amely alól egy pánszláv grúz sem lehetett kivétel, továbbá tekintettel a Vozsgy (Vezér) autodidakta olvasottságára, ismerhette. Szelim különösen kedves lehetett a szívének. Volt egy olyan - hosszabb-rövidebb - időszak mind a török nagyvezírek, mind a szovjet népbiztosok-miniszterek-főtisztek életében, amikor formailag még a cím birtokosai voltak, de gyakorlatilag már alig. Utána kinevezhették őket ugyan "más, fontos" beosztásba (a magyar változat az "érdemei elismerése mellett" verdiktet is hozzátette), ez is mondott valamit, de innentől a bukás következett. Vagy a közvetlen bukás, vagy a Hozjájin (Gazda) még játszott velük kicsit, ahogy úri kedve diktálta. A bizonytalanságban tartás mind a zsarnokság, mind a diktatúra fontos eleme. A közlekedési népbiztosi (miniszteri) székből egyenes út vezetett a Ljubljanka ferde padlójú, vércsatornás cellájába, Blohin ezredes pisztolycsöve elé, de kinevezhették az illetőt egy újság főszerkesztőjének is, vagy elítélhették határozott idejű börtönbüntetésre, hogy látszólag megkegyelmezve neki, valamilyen hivatal élére állítva tartóztassák le később megint. A vég szinte mindig a pisztolycső volt.
Tamás cikke Lázár panelmegváltó ötletéről szólt. Adnak pénzt, hogy a panelprolik (ezt nem így mondta, ők most drága szavazópolgárok) odahagyva egészségtelen lakásaikat az enyészetnek, kiköltözhessenek a zöldbe. Miért ne mondaná. Majd adunk. Ha, és ha nem derül ki valami, ami miatt mégsem adunk, de addig se foglalkozzanak a vasárnapi botzárral, statárium lebegtetésével, kopaszokkal, rejtett és nem rejtett (szép lassú, de biztos) áremelkedésekkel, a totális oktatási, egészségügyi, gazdasági és külpolitikai kudarccal. Azzal, hogy ha nem volnának uniós támogatások, és nem lennének külföldi beruházók, Magyarország nemzetgazdasági teljesítménye a nulla felé konvergálna. Azzal, hogy mindazt, amit ezekből nyerünk, részint ellopják, részint - hogy ellophassák, és hogy a Vezér hóbortjait kielégíthessék - elfecsérlik. Olyan lesz ez is, mint a többi: mákony és maszlag, füstbe ment terv, amiből csak a vastag tejszínréteg marad a fideszes potentátok kávéján. Fekete levesén, csak ezt még nem tudják, legfeljebb érzik.
Nádfedelű viskók, írja Tamás tréfásan. Oda költöznek majd - ideiglenesen - a panelprolik. Ameddig meg nem épülnek az új elővárosok. A lakótelepeket lebontják - ezt én is el tudom képzelni -, aztán úgy marad minden. Elővárosok természetesen nem épülnek. Marad a nád. A panelproliknak mint tető, a nagyvezírnek, mint amin keresztül lélegezhet még egy darabig. Tudják, Magyarország területének nagy része a folyamszabályozásokig mocsaras volt. Ez segített elmenekülni a falusi lakosságnak a törökök elől, még az étkezési kultúrára is kihatott. A nagytestű marha elsüllyedt volna az ingatag talajon, ellentétben a kisebb testű sertéssel (amit a törökök nem ettek) és a még kisebb testű baromfival. A mocsárban kevés fa volt, annál több nád. Ha valakit üldöztek, letört egy nádszálat, lemerült a vízbe, és azon keresztül lélegezve kibekkelte, ameddig az ellenség megunja és elvonul.
Talán a nagyvezír is erre gondol, mélyen a tudata alatt.
2016. 04. 15.