Vessünk számot hát, édes Istenem, / hogy lelkemet ne kelljen féltenem, / hadd lehessen bátrabban szólanom, / midőn meg kell előtted állanom."
Hébe-hóba látok a facebookon amatőr pártpreferencia-vizsgálatokat. Vágó Pistánál a DK jön ki győztesnek, Ungár Kláránál a SZEMA, Mesterházynál az MSZP. Fideszes és jobbikos potentátok nem csinálnak ilyesmit, legalábbis én még nem láttam tőlük. Mond ez valamit bármiről? Dehogy mond. Akkor már inkább a lájkok. A lájkok közvéleménykutatásra ugyanazért nem jók, amiért az ismerősök-tisztelők körében végzett pártpreferencia-vizsgálatok sem pártpreferencia-vizsgálatra. Egyvalamit azonban meg lehet saccolni velük: a mozgósíthatóságot. Hogy mire harap a baráti nagyérdemű, és mire ugrik. Csínján kell bánni persze ezzel is. Eddigi pár éves facebookos pályafutásom során legtöbbször úgy találtam, hogy a nagyérdemű teljességgel kiszámíthatatlan. Most, vasárnap éjjel egykor nem mondok rá semmi rosszabbat. Mindenesetre tegnap megnéztem pár kedves néptribunus lapján a lájkok átlagos mennyiségét, és ezt aztán az ismerőseik számához arányítottam. Miért is? Mert már kezd elegem lenni abból, hogy "áttörés előtt állunk", "kétharmaddal akarjuk a Fidesz-kormányt leváltani", "ütött Orbán utolsó órája", "2014 után a börtönben elmélkedhetnek", nem sorolom tovább. NEM KELL HAZUDNI. Se hazudni nem kell, se önámítani. Se másokat, se magunkat nem kell becsapni. Akkor sem, ha úgy megszoktuk mindkettőt, hogy ha minket csapnak be véletlenül, már észre sem vesszük. Vagy ha észrevesszük, egy legyintéssel elintézzük.
Beváltnak tűnő sztereotípiák szerint mozog mindenki. Még az unortodoxok is csak szóban unortodoxok. Járt utat járatlanért el ne hagyj. Erről mindig a régi Stirlitz-vicc jut az eszembe. Megy Stirlitz egy autóban, egyszercsak meglátja Müller Gestapo-főnököt a járdán. "Stirlitz" - gondolja Müller. "Müller" - gondolja Stirlitz. Eltelik néhány perc, és Stirlitz megint meglátja Müllert. "Stirlitz" - gondolja Müller. "Müller" - gondolja Stirlitz. Stirlitz továbbhajt, és kisvártatva ismét felbukkan Müller alakja. "Stirlitz" - gondolja Müller. "Körforgalom" - gondolja Stirlitz. A hívek becsapása pusztán azért, hogy lelkesebbek legyenek, nagyon veszélyes. Szinte a legveszélyesebb, mert ha nem úgy történik valami, ahogy velük elhitették, hogy történni fog, még akkor is szándékos megtévesztésként fogják megélni, ha nem volt szándékos. Ha azt mondom az embereimnek, hogy az ellenség harmatgyenge, kisujjunkkal lepöcköljük a tábláról, aztán azt látja, hogy az ellenség baromi erős, mi viszont gyengék vagyunk, azt fogja gondolni, hogy akikben hitt, hazudtak neki. Hiszen hazudtak is. Szinte tálcán kínálja magát a következő hazugság: csalás történt. Minden hazugság után jöhet az újabb hazugság. Ha azt mondom, hogy az ellenség erős, meg kell próbálni ennek ellenére legyőzni, és nem sikerül, akkor is lesz egy kis csalódottság, bár korántsem akkora, mint az előző esetben. Ha azt mondom, hogy nem fogjuk legyőzni az ellenséget, de tanulhatunk a dologból, és ezt fel tudjuk majd használni, amikor erre lesz esély, senki nem okol senkit semmiért, és a hitét se veszti el. A rendszerváltozás itt kezdődik. Én nem tehetek róla, hogy ez idő szerint ezt egyedül a HMP tagsága és szimpatizánsai értették meg. Pedig én aztán nem vagyok személyválogató. Senkire semmit nem akarok rákényszeríteni, senkit nem akarok semmiről meggyőzni, és a HMP éppen az a társaság, amelybe bárki beletartozhat, világnézettől függetlenül, ha elfogadja az emberi együttélés néhány alapvető elvét. Amit szintén nem mi találtunk ki, hanem az anyatermészet.
Az igazi rendszerváltozás nem a monarchiáról polgári demokráciára, polgári demokráciáról népi demokráciára, népi demokráciáról ismét polgári demokráciára, polgári demokráciáról diktatúrára, diktatúráról talán megint polgári demokráciára való áttérés, hanem A HAZUGSÁGOK VILÁGÁRÓL AZ ŐSZINTESÉG VILÁGÁRA. Ez sem nem egy kellemes dolog, sem nem lelkesítő, még csak derűlátó sem. Hányszor hallottam életemben, hogy "jaj, ezt nem lehet kimondani"? Mást se teszek napok óta, amikor A Kádár-korszak újabb fejezeteit írom, mint a saját életem nem túl szép oldalán keresztül mutatom be, amit be akarok mutatni. A Napló szerves része a Curriculum vitae, még mielőtt bármiféle pártot alapítottam volna. Aki csatlakozott, annak tudatában csatlakozott. A portál első oldalán kezdettől ott a Vallomás. És még sorolhatnám. Senki nem szólt eddig rá semmiféle elmarasztalót. Majd fog, jegyezheti meg most a nyájas Olvasó. Persze, hogy fog. De ha letagadnám, nem történtek volna-e meg ezek a dolgok? Mi a jobb számomra: ha szándékosan félrevezetem az embereket, és ez kiderül, vagy ha valaki feltalálja a spanyolviaszt, és nyilvánosság elé tárja, ami kezdettől nyilvános volt? Lehet olyan embernek hinni, aki még magáról is hazudik? Mert senki ne ringassa magát illúziókba. Nincs az a rejtett dolog, ami napvilágra ne jönne, mondja a Prédikátor.
Akkor most nézzünk meg két oldalt és e két oldal rajongóit illetve lájkjait. Az egyik legyen az Együtt 2014, a másik mondjuk Bencsik András. És ő még csak nem is a teljes Fideszt reprezentálja. Az Együtt 2014 Mozgalom jelenleg kerekítve harmincötezer rajongót számlál, Bencsik András tízezret. A népszerűbb írásokat az előbbi lapján nagyjából négy-ötszáz ember kedveli. Utóbbién háromszáz. Az Együtt 2014 Mozgalom rajongói tábora Bencsik Andrásénak a három és félszerese.
Vonja le ezekből a következtetést maga az Olvasó.
2013. 01. 27.