Amikor - már több ízben - a jelenleg használatos kifejezésekről, ezekre a kifejezésekre építő (nem épülő!) társaságokról, rögeszmékről, utánérzésekről azt írtam, hogy "elegem van", akkor azt is írhattam volna helyette: unom. Persze, mivel nem a moziban nézem-hallom ezeket, nem csak unom, hanem mindannyiunkkal együtt meg is szenvedem. De még ha érdekes, tartalmas és tanulságos szenvedés volna - mert van ilyen -, de ez unalmas szenvedés. Milliószor megismételt, ami - nekem - a könyökömön jön ki. Nincs mit tanulni belőle, mert amit lehetett, már megtanultam. Akkor miért szenvedem el sokadszor? - kérdezi a segítőkész Olvasó. Könnyű és olcsó válasz volna, hogy azért, mert egyedül nem tudok változtatni rajta. Mindenki (majdnem mindenki) ezzel takaródzik. Túl kicsi pont vagyok én, tekintetes uraim, mondja, egyszerű, hétköznapi ember, aki valamelyest emberi életet szeretne élni csak. Hogy jövök én ahhoz, hogy olyan nagyságokkal vetekedjek, mint Orbán Viktor, Bajnai Gordon vagy Vona Gábor? Hogyan tudnék szél ellen pisálni úgy, hogy vissza ne fújja rám? Aki nem takaródzik ezzel, az többnyire mániákus vagy fantaszta. Kettejük közül az előbbi a rosszabb. Elképedve, bár bizonyos fokú csodálattal - miként lehet ennyire szürke lelkivilággal és ennyi korláttal létezni - látom nap mint nap, hogy embertársaim tetemes része kizárólag egy téma körül képes keringeni. Arról az egyről is téves fogalmai vannak, de mivel a "téves" megítélése (is) szubjektív, mondhatni, maga a kifejezés az objektivitásba csavart szubjektivitás, tehát mint kijelentés finoman szólva is félrevezető, inkább azt mondom, hogy úgy tűnik, mintha még azt az egyetlen dolgot is, ami őt érdekli, csak egyféle módon lenne képes (akarná) megközelíteni. Addig-addig mondja, ameddig követői lesznek, akik persze már a maguk szájíze szerint fordítják le - hogyan is tehetnék másképp? - az olvasottakat-hallottakat, de valami megtetszett nekik bennük, és ettől kezdve ők sem tudnak elszakadni tőle. Zsidók, cigányok, magyarok, Alkotmány, tőkések, devizahitelesek, bálnák. Csak egy kislány van a világon.
De miért nem unják ők is? Egy előadást (ha jó) még szívesen meghallgatnék a szkítákról, alkotmánytanból (bár ebből már eleget hallgattam az Államigazgatásin), politikai gazdaságtanból, lehet, hogy kettőt is, még az is lehet, hogy többet (az állatok például kifejezetten érdekelnek), nade MINDIG? Úgy gondolom, valahogy azért nem unják, mert a dolog túllépett az informális tartalmon és lelki tartalommá vált. Sokféleképpen és sokféle értelemben válhatott azzá. Lehet, hogy ellensúlyoz valamilyen vélt hiányosságot. (Azért nem írtam valós hiányosságot, mert valós hiányosság nincs. Minden ember tökéletes. Másból nem szabad - bár lehet - kiindulni, és másképp nem célszerű őket szemlélni. Nade a púpos ember? - kérdezi a kaján Olvasó. A púpos ember is tökéletes: tökéletesen púpos. És ez nem szójáték.) Lehet, hogy gazdája - nem pusztán interpretátora, mert pontosan úgy vált rögeszmévé, hogy a magáénak kezdte tekinteni - ezt tekinti saját érvényesülése kizárólagos eszközének. Az is lehet, hogy a bölcsek kövét látja benne, amiből minden eredeztethető. És még igaza is lesz: minden eredeztethető mindenből, az egész világ egy pontból, és egy pont az egész világból. Csakhát ezek az emberek a legritkább esetben Hermész Triszmegisztosz reinkarnációi. Ha triviális akarnék lenni - akarok -, akkor szimplán lustának nevezhetném őket. Vagy kényszeresnek, bár mindannyian kényszeresek vagyunk, ahogy Zacher Gábor találóan megállapította egyszer, csak nem ugyanabban. Ő speciel pipázik.
Akárhogy is, a dolog személyiségük tartóoszlopává válik. Már rég nem az értelmet kutatják benne, még kevésbé az érdekességet. Olyan nekik, mint a levegő. Vagy mint egy fontos szerv. Egy szerv, ami azért fontos, mert fontossá teszik. Fontossá teszi a teremtő gondolat. Amiért meg lehet halni, és aminek a hiányába bele lehet halni. Van a szív, a vese, a tüdő és a népszuverenitás. Vagy az élősködő zsidók elleni küzdelem. A cigányok elleni küzdelem. Tőkés kizsákmányolás elleni küzdelem. A magyar büszkeség. Meleg büszkeség. A demokrácia védelme. Környezetvédelem. Állatvédelem. Nem, ne tessék mosolyogni: ez véresen komoly valóság. Ahogy halad az idő, úgy válik mind nélkülözhetetlenebbé. Hogy csak pszichikusan? És? Mi a különbség? Hallott már a nyájas Olvasó egymás után haló házastársakról? Ugye, hogy hallott? Hát ez is valami olyasmi, csak még szorosabb kötelék, hiszen ez eleve BENNÜK van.
És akkor itt vannak még a fantaszták. Azok az emberek, akik minden elképzelést keblükre ölelnek, válogatás nélkül, ami megtetszik nekik. Nem azért, mert értelmes, hanem azért, mert szimpatikus. Nem próbálnak meg belőlük, mint egy puzzle darabkáiból kirakni egy képet, már csak azért sem, mert nem is lehet. Nekik a darabkák tetszenek, külön-külön. Mindegyik más-más puzzle-ból való, de nem baj. Fantasztából nem lesz vezető, csak lelkes hallgatóság. Vagy híres utópista, ha tehetsége van az íráshoz. Aki, miután megfelelő számú mániákus ráakaszkodott, egy idő múlva - életében, még inkább halálában - ikonná válik. Csalhatatlan tanítóvá, az ellenállni nem merő kisemberek tengernyi kínlódásának és szenvedésének akaratlan okozójává. És igen, a többi fantaszta és mániákus is szenvedni fog, de - a kisemberekkel ellentétben - számukra ez nem tragédia lesz, hanem MEGDICSŐÜLÉS. Mi játszódhat le a fantaszta lelkében? Összekever létező és nem létező dolgokat? Dehát minden, amiről beszélni lehet, valamiképp létezik! Nincs két valóság, vagy három, vagy négy. EGYETLEN valóság van. Ami nem esik bele, arról nem lehet beszélni. Az nem "nincs", hanem se nem nincs, se nem van, sőt én le sem írtam a vessző előtti definíciót. A "semmi" e világban értelmezhetetlen. Egy üres pohárban nem a semmi VAN, hanem semmi NINCS. Nincs benne se víz, se bor, se sör, se pálinka. E világban csak VALAMI van. Akkor mit csinál? Nem létező és nem létező dolgokat kever össze, hanem a létezés MÓDJAIT. Az elvont valóságot és a konkrét valóságot. És tudja mit, drága Olvasó? Még ez sem lenne baj. Hiszen ez az Ő világa. Olyan, mint az egyszeri asszony története, akit elalvás után reggelig egy álló farkú, kétméteres néger üldöz. Végül utoléri, mire az asszony reszketve megkérdi: "Mit akar maga tőlem?" Mire a néger csodálkozva: "Én, asszonyom, magától? De hiszen ez a MAGA ÁLMA!" Hogy a képzelt vagy a tapasztalt (ez is faramuci dolog, mert amit képzelünk, azt is tapasztaljuk - csak meg ne kérdezze senki, hogy akkor KI KÉPZELI?) valóság az elsődleges, tulajdonképpen mindegy. Én például tíz éves korom óta játszom egy történetet. Számomra ez a történet az elsődleges. Igen kevesen tudnak róla, és senki nem vesz észre belőle semmit, ha velem beszélget vagy engem figyel. Sőt, olvas, kivéve, ha - mint most - elárulom. A probléma nem a prioritásokkal, hanem a megfeleltetésekkel van. Amikor az illető fogja ezt a két világot, és szépen egymásba csúsztatja. Ha pedig nem csúszik - mert soha nem csúszik -, akkor...nos, még akkor se lenne minden elveszve. Annyit kellene csak mondani, hogy jó, akkor VALAMELYIK világon változtatunk. Ám ő nem ezt mondja, hanem azt, hogy a TAPASZTALT világon KELL változtatni. Ki is vetette papírra e sorokat: "A filozófusok eddig csak különbözőképpen MAGYARÁZTÁK a világot; a feladat az, hogy MEGVÁLTOZTASSUK" ? Jól tudja, kedves Olvasó: a MATERIALISTA Karl Marx, ha a dátumra is kíváncsi, éppen huszonkét évvel A tőke első kötetének megjelenése előtt. (Mondhatja persze azt is, hogy valamelyik világot egyszerűen nem veszem tudomásul. A saját képzelt világát senki nem képes nem tudomásul venni, marad tehát a tapasztalt világ. Ezzel csak az a baj, hogy e tudomásul nem vétel nem kölcsönös: ha következményei a környezete számára elérik a tűréshatárt, valószínűleg be fogják szállítani valamelyik pszichiátriára.)
Nem lehetne a tapasztalt világon változtatni? Hogyne lehetne. Ha nem lehetne, akkor a vegetáláson kívüli emberi cselekvések teljesen hiábavalóak volnának. A probléma mindössze az, hogy ANNYIRA általában nem lehet változtatni rajta, amennyire szeretnénk. Csak annyira lehet, amennyire MEGENGEDI. És ebben különbözik a fantaszta a realistától (természetesen a "realista" nem jelent semmiféle objektivitást, csak SUGALL, nem azért, mert magában hordozza, hanem azért, mert abban a teljességgel félrevezető szótárban, amit a modern világ használ, összekapcsolták vele): előbbi számára a "szabad" és a "lehet" egymás szinonimái, utóbbi számára pedig nem.
Azért szenvedem el sokadszor az unalmat, mert tudomásul veszem, hogy az e világ velejárója. E világon - amennyire lehetséges - viszont megpróbálok változtatni. Hogy az újabb mániákusokat és fantasztákat fog kitermelni? Hát, az könnyen meglehet, hogy ne mondjam, biztos.
De legalább egy darabig nem lesznek unalmasok.
2013. 03. 07.