Egy katolikus pap - Cseh Péternek hívják - rakott fel erről egy videót. "A feltétlen megbocsátás adhat csak új életet" címmel. Megnéztem. És akkor rengeteg kérdés tolult fel bennem. Le sem tudom őket írni, mennyi. És annyira szerteágazó az egész kérdéskör, hogy EBBEN biztos elveszne a kedves Olvasó. Nem is fogjuk most érinteni, csak kicsiny részét.
A megbocsátás nálam alapelv. Lehet, hogy nem is annyira alapelv, mint alaptulajdonság, amiből alapelvet csináltam, hogy mások számára is kötelezővé tegyem, legalábbis magamban. Ez az első számú hiba. Az elvárás, mint minden elvárás. Amit még számtalan hiba követ majd. De miért is lett alapelv? És ez nagy valószínűséggel nem csak rám vonatkozik, hanem mindannyiunkra. Nincs emberi önzetlenség, szögeztük le már sokszor. Ha pedig nincs, akkor ez sem az. Akkor a megbocsátás, mint elv abból kell, hogy származzon, hogy FELÉM van mit megbocsátani másoknak. Bőséggel, ahogy a Himnusz második sora mondja. (Ne csússzon be a csőbe, kedves Olvasó: a "bőség" a régi magyar nyelvben nem "sokaság"-ot jelent, hanem KEGYELMET.) Amit ÉN követtem el bárki ellen, ÉN nem javíthatom ki. A lelki-szellemi világ nem szerelőműhely. Azt csak MÁS bocsáthatja meg nekem. Az ÖSSZESET pedig... csak az Isten. Ez az Evangélium lényege. Ha úgy véljük, nincs Isten (ami természetesen eleve abszurd föltevés: beszélni csak arról lehet, ami/aki VAN), akkor bajban vagyunk. Nagyon nagy bajban.
Helyettes elégtétel, mondja erre a teológia. MÁSVALAKI(K) helyett. MINDENKI helyett. De mindenki MINDEN bűnét csak az elképzelhető legnagyobb áldozattal lehet megváltani: magának az Istennek a feláldozásával. Sőt, hogy még ez a bűn se száradjon senki lelkén: magának Istennek az ÖNFELÁLDOZÁSÁVAL. Az ember itt már nem más, mint végrehajtó. Isten egyszerű és tárgyiasult eszköze. Mint Ábrahám lett volna, ha feláldozza Izsákot. E tekintetben nem terheli semmi.
Az emberiség elég régóta tudja, amit fentebb leírtam. Mindig áldoztak. Hol növényt, hol állatot, hol embert. Az aztékok például először madarakat, majd emlősöket, végül embert. Aztán emberek sokaságát. DE BÁRMENNYIT IS, SOHASEM VOLT ELÉG. Mígnem megérkeztek a spanyol konkvisztádorok, élükön Hernán Cortezzel, és véget vetettek az azték vallásnak. Meglepően könnyen áttértek a katolikus hitre. Még annál is könnyebben: Dél- és Közép-Amerika lakói ma a leghithűbb katolikusok egyikei. Miért is ne lennének azok? Hiszen az oltáron a katolikus dogmatika szerint Krisztus VALÓDI teste és vére van. NEM VÁLTOZOTT SEMMI, legfeljebb fokozódott. Már nem embert, hanem magát az Istent áldozzák fel MINDEN ALKALOMMAL. Ennél feljebb nincs.
Hát erre még mi sem gondoltunk, gondolhatták az utolsó azték papok keserű szájízzel.
Micsoda poen, csapná össze a kezeit Major Tamás, így, ékezet nélkül. De ez korántsem poen. Nem vicc, és még csak nem is vicces.
Na jó, mondja most a nem vallásos Olvasó. Csak más bocsáthatja meg. De minek ide a katolicizmus? És itt akkor meg is kell állanunk. A kereszténység összes GYAKORLATI tanításából nyugodtan ki lehet vonni a kereszténységet. Azokra nyugodtan azt lehet mondani, hogy az emberi társadalom alapvető együttélési szabályai. A kétezer évvel ezelőtti emberi társadalomé persze, tehát folyamatos korrekcióra szorulnak, de a szellem nem változik. Ilyen a megbocsátás is. A megbocsátás a SZERETET édestestvére. Nem az emocionális szeretet, hanem az agapé. Az ANNAK ELLENÉRE VALÓ SZERETET. A nem vallásos átlagember
ezt elintézi annyival, hogy "na jó". Nem kerít nagy feneket a dolognak. Barom voltál, barom vagy és barom leszel, de elfogadlak olyannak, amilyennek, MERT SZERETLEK. Átmenetileg haragszom rád, de nem tudok tartósan haragudni. Vagy (átlagemberről van szó) indirekt módon szeretlek, azzal, hogy A HARAGOT NEM SZERETEM. Akar a fene gyomorfekélyt kapni miattad.
A különbség (elméletileg) a vallásos (keresztény) és nem vallásos ember között az, hogy előbbi MINDENT EGY ABSZOLÚT AKARATBÓL vezet le. NEM A SAJÁT AKARATÁBÓL, hanem egy kvázi rá kényszerített, (általa) abszolútnak elfogadott akaratból. Nem BELÁTJA, hanem ELFOGADJA. Le van írva, és ezt így és így KELL értelmezni. Így és így interpretálják azok, akiknek hitelt adok. Akiket elfogadok hitelesnek. Akinek hiszek valamiért. Az is megérne egy misét, hogy miért: ennek egyes-egyedüli oka a TEKINTÉLYBEN keresendő. Amely tekintély némileg megkopott ugyan, de még sokakban él. Sokaknak ez a VÉLEMÉNYE. És már itt is vagyunk a végénél. Dogma. Egyszerre jelentett császári parancsot és belátást. FELTÉTEL NÉLKÜL ELFOGADOM, mert belátom, hogy el KELL fogadnom. Majdnem paradoxon, nyájas Olvasó. Vagy egészen az?
A nem vallásos ember marad a belátásnál. Vagy belátja a társadalmi együttélési szabályok értelmét, vagy csak annyit, hogy saját érdekében tanácsos azokat betartania. Az átlagembernek is van erkölcse, és ez az erkölcs nagy vonalakban ugyanaz, mint a vallásos emberé, de ő nem tesz hozzá semmit. Ha alkalmazkodik, akkor saját felismerésből és/vagy rögzített (belénevelt) tulajdonságaiból kifolyólag alkalmazkodik. De melyik az erősebb? És mindjárt a második kérdés, vele szoros összefüggésben: melyik a (természetesen a társadalom számára) értékesebb?
A vallásos erkölcs alapja ugyanúgy a FÉLELEM, mint az átlagember erkölcséé. Itt az Istentől (így is mondják: ISTENFÉLELEM), amott az emberek nyelvétől való félelem. A BÜNTETÉSTŐL való félelem. Csakhogy...egyik oldalon a KÉNYSZER a domináns, másik oldalon meg a BELÁTÁS. A belátás ott, a kényszer itt is jelen van, de háttérbe szorul. Elfogadom, mert az elgondolható legmagasabb helyről rám kényszerítették, vagy elfogadom, mert beláttam. De hiába mondogatom, hogy "Isten szeme mindent lát", hátha mégsem. Hátha épp félrenéz. Különben is mindig megbocsát. Hogy Varnus Xavért idézzem, ez a mestersége. Ha viszont ÉN MAGAM láttam be, és ÍGY tettem magamévá, vagy egyszerűen csak belém nevelték, az alól nincs kibúvó.
Ezzel meg is válaszoltuk a két kérdést.
És akkor most érkeztünk el a megbocsátáshoz. Ha szabályokból és parancsokból áll az életünk, akkor a megbocsátás is szabály és parancs lesz. Nem vizsgáljuk az okát. Krisztus ezt mondta, és kész. Ugyanannyira foglak utálni, mint eddig, mert nem vagyok emelkedett szellem, tehát emóciók uralják az életemet, de FORMAILAG megbocsátok. ÚGY TESZEK, MINT AKI MEGBOCSÁT. Továbbra sem vagyok ura az érzelmeimnek, de KIFELÉ mást mutatok. (Az egyéb okokat, például a fizikálisan/érzelmileg másikra szorultságot már nem is említem. Vallásos ember MINDENT a vallásból magyaráz.)
Ha a megbocsátás NEM törvény... de dogma. Akkor a dogma "felső" vonala helyett az "alsó" lesz a domináns. A belátás. Minek a belátása? A CÉLSZERŰSÉGÉ. Hogy egész egyszerűen saját magamnak ártok a haraggal. Közvetlenül mert felemészt, és közvetve, mert NEM ADOK ESÉLYT A VÁLTOZÁSRA. A legtöbb bűnöző többek között azért marad bűnöző, mert BŰNÖZŐKÉNT KEZELIK. Azonosul a szereppel.
A másik emberben meglátott hiba valójában a SAJÁT hibám. Nem másé: a sajátom. Ha nem volna a sajátom, nem is venném észre. Nem lenne megfelelője bennem. Itt ér össze a kereszténység és a buddhizmus: AMIKOR MEGBOCSÁTOK, VOLTAKÉPPEN ÖNMAGAMNAK BOCSÁTOK MEG. Nem másnak. Ez a megbocsátás magasabb értelme. Isten NEM az emberiséget váltotta meg.
Isten SAJÁT MAGÁNAK bocsátott meg.
Isten SAJÁT MAGÁT váltotta meg.
2014. 06. 17.