Vannak nagyon jó második világháborús viccek. A kedvencem az, amikor bemegy egy ember az anyakönyvi hivatalba, hogy nevet szeretne változtatni. "Miért, hogy hívják?" - kérdezi az ügyintéző. "Adolf Klozett." "Hát az tényleg elég ronda. És mire akarja megváltoztatni?" "Szívesen lennék Walter Klozett."
De az aktuális vicc is nagyon tetszik. Horthy unokája földrajzot tanul, a kormányzó segít neki. "Nagypapa, mi ez a rengeteg kék itt a térképen?" "Ez Nagy-Britannia és a gyarmatbirodalma." "Hát ez az óriási vörös?" "A Szovjetunió." Ez a hatalmas piros-fehér csíkos?" "Ez az Amerikai Egyesült Államok." "Ez a sok sárga?" "Ez a francia gyarmatbirodalom." "És nagypapa, mi ez a közepes sárga-fekete csíkos itt középen?" "Ez Németország." Az unoka elhallgat, majd ránéz a kormányzóra: "És mondd, nagypapa, Hitler bácsinak nincs meg ez a térkép?"
Hitler bácsinak persze megvolt a térkép. De Hitler bácsi Gefreite-ként, azaz őrvezetőként fejezte be katonai pályafutását, míg a nagypapa altengernagyként. Semmiféle illúziója nem lehetett a végkimenetelt illetően. Semmiféle. És nagy valószínűséggel nem is volt.
Akkor hát miért? Miért, miért, miért?
Még mielőtt ebbe belemennénk, szeretnék valamit tisztázni. Csak ma legalább harmadszor olvastam, hogy Horthy nem volt felelős a háborúért, semmiképpen nem lehetett volna elkerülni a magyar zsidók kiirtását, 1944. március 19. után pedig mindenféle ellenállás eleve kudarcra volt ítélve. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban még egy viccet, ígérem, ma már nem lesz több. Megkérdezik a bevonuló német csapatok parancsnokát, hogy mennyi időbe tellett volna Magyarország megszállása, ha a magyarok ellenállnak? "Három órába", felelte a tábornok. "Miért?" - képed el a riporter. "Mert akkor elmaradnak az üdvözlő beszédek." Ellenállás? De hagyjuk.
Valóban, a második világháborúért nem Horthy Miklós a felelős. Valóban, a zsidókat nagy valószínűség szerint mindenképp elvitték volna (lehet, hogy magyar segítség hiányában nem annyit, de most ezzel se foglalkozzunk). A német és a magyar hadsereg valóban nem volt egy súlycsoportban. De NEM ERRŐL VAN SZÓ. Nem a háborúról, németekről, esélyekről, hanem Horthy Miklósról. Nem MÁSOK felelősségéről, hanem az övéről. Arról, hogy Ő mit tett, illetve nem tett. E szempontból a végkimenetel teljességgel közömbös. "Ha nem én végzem el, elvégzi más." Hányszor védekeztek az emberiség történetében ezzel! Csakhogy most - mint akkor, soha - nem MÁSRÓL van szó, hanem RÓLAM. Jelen esetben a kormányzóról. És ha hadat sem üzent volna senkinek, nem hoz "faji" törvényeket, nem emeli hivatalos politika rangjára az antiszemitizmust, nincs délvidéki, keleti vérengzés, nincsenek erdélyi atrocitások, amelyektől még az amúgy nem különösebben finnyás Göbbels doktor is émelygett, egyszóval mindent MÁSOK végeztek volna el, változtatna az valamin? Mit gondol a kedves Olvasó: ha a barátaim elkövetnek egy gyilkosságot, és én csak állok és nézem, el fognak ítélni? Nem kell bajlódni a válasszal: mint a parancsolat.
Mégis lesz egy utolsó utáni vicc. "Mi jut erről eszébe?" - rajzol a pszichiáter a betegének egy kört. "Pina." "És erről?" - rajzol egy vonalat. "Pina." "Nade erről?" - most egy hullámvonal következik. "Pina." "Mondja, mást nem ismer?" - fakad ki az orvos. "Dehogynem ismerek, doktor úr, de mit csináljak, ha mindig egy pinát rak az orrom elé?"
Nos, Horthy külpolitikája (és belpolitikája is) két szóban kimeríthető: területi revízió. Kis Magyarország nem ország, Nagy Magyarország Mennyország. Jó, talán a horvátokhoz nem ragaszkodott volna, bár egy tengerész...Területi revízió, és ezzel minden meg van oldva, a hárommillió koldustól az örök békéig. Mindent, mindent vissza.
Horthy szemében az internacionalizmus, különösen a Szovjetunióba való integrálódás gondolatával és a zsidókkal ötvözve, maga volt minden bűnök bűne. "Most itt, a Duna partján tetemre hívom a magyar fővárost." Pontosan huszonöt év múlva a főváros lett a tetem. De akkor ő már Hirschberg kastélyában volt, Bajorországban.
Kezdetben az antanttal próbálkozott, különösen az angolokkal. Az angolok azonban ha akarták, sziget voltak, ha meg úgy akarták, a kontinenshez tartoztak. Most nem akarták úgy. A franciák meg román-pártiak voltak. És általában, kisantant-pártiak. (Tudni kell, hogy eredetileg csak Németország megtörése volt a fő háborús cél. Aztán jött Benes, és önzetlenül meggyőzte az antant-politikusokat, hogy ez hosszú távon csak a Monarchia, mint legfőbb szövetséges szétdarabolásával valósítható meg. Ez vezetett többek között Trianonhoz. KÖZVETLENÜL ez vezetett. De Nagy-Magyarország semmiképp nem maradt volna fent. Már Ferenc Ferdinánd pedzegette, s az, hogy őt Szarajevóban meggyilkolták, majd kitört a háború, csak meggyorsította a dolgot.)
Maradtak az olaszok. Szintén háborús ellenség, de a Duce álmai oly nagyon hasonlítottak a kormányzó álmaihoz. És éppoly realisztikusak voltak.
Eleinte úgy tűnt, lehet benne valami. Két dudás - Mussolini és Hitler - nehezen fér meg egy csárdában. Ráadásul Hitler csak bő tíz évvel a Marcia su Roma után lépett a világpolitika színpadára. Mussolini akkor még egy rendpárti szocialistának tűnt, egy nagyszájú világfinak, aki azért a szocializmust sem veszi túl komolyan. Mindenesetre szép nagy országa volt, tengerrel, hajókkal, és világháborús győzelemmel a háta mögött.
Csakhát megjelent a Führer. Horthy, mint minden arisztokrata, Hitlert mélyen lenézte. (Hitler nemkülönben őt, mint a korhadt régi világot képviselő kivénhedt Untermenschet.) Mussolini hepciáskodott egy ideig, a Brenneren még pár hadosztályt össze is vont, megakadályozandó Ausztria bekebelezését, de az abesszin háború, mint a jövendő olasz birodalom első csatája német kollégája ölelő karjai közé sodorta. Ott is maradt, egészen a szomorú végkifejletig.
És vele odasodródott szeretett tengernagyunk is.
Sodródott, írtam az imént. Sodródott, és ez a sodródás jellemezte egész külpolitikáját. Hogyan lehet megcsinálni, amit nem lehet? Így, szóról szóra így tehette csak fel a kérdést a rögeszmés politikus a képzett katonának, vagyis Horthy Horthynak.
Mellette készült a háborúra. Nem Hitler háborújára, hanem a SAJÁT háborújára. Nagy szerencséje, hogy nem sikerült kirobbantania (pedig közel állt hozzá). Egy arculcsapást megspórolt a nemzeti öntudatnak.
A hadsereget is erre készítette fel. Nem a Szovjetunió ellen. Nem akart ő keresztes hadjáratot. A bolsevizmus annyiban érdekelte, hogy itt ne legyen. Még jó - tényleg jó - üzletet is kötött vele: a negyvennyolcas zászlókat kicserélte Rákosira.
Aztán mégis keresztes hadjárat lett a vége. Ez volt az ár néhány visszacsatolt területért cserébe. Egészen biztosan tudta. Még a lengyel hadjáratban való részvételt sikerült kikerülnie, Jugoszláviát már miniszterelnökének a gyomra sem vette be, s onnantól nem volt megállás. Azért a jugoszláv kalandra vesztegessünk pár szót. Nem az újvidéki vérengzésre, mert most elemzünk, hanem a magyarázatra és az okra. Utóbbit nem kell magyaráznom a kedves Olvasónak: pina. Pardon, ország gyarapítás. Csakhogy Jugoszláviával öt hónappal előbb örök barátsági szerződést kötöttünk. Hopp, mondta a korabeli jogász. JUGOSZLÁVIÁVAL. De a német támadással Jugoszlávia megszűnt.
Persze ez csak afféle magyarázat. Olyan, mint a gleiwitzi incidens, amivel Hitler a lengyel hadjáratot indokolta. Sőt, még olyanabb, mert itt még incidens sem történt. Jogi csűrés-csavarás. Az igazi ok, ami mindent mindig igazolt Horthy szemében, a területi revízió volt ezúttal is.
Innentől - igazából már a kassai belovaglástól - nem volt megállás. És talán pár pillanatra a kormányzó szeme is elkáprázott. Sőt, határozottan úgy gondolom, hogy elkáprázott. Az ember szereti a KÉZZELFOGHATÓ dolgokat. És az oroszok akkor még oly távolinak tűntek. Még néhány vidám pillanatban azzal a gondolattal is el lehetett játszani, hogy a németek nyernek. Hogy mi lett volna AZUTÁN, az megint egy fogós, ravasz kérdés. Ha akarja valaki, fantáziánkat szabadjára eresztve beszélhetünk erről is, bár nem most. Hans Frank, Lengyelország Gauleitere is vidáman tette fel a kérdést Curzio Malaparte olasz újságírónak a krakkói Wawelban: "Mit gondol, az oroszok homoszexuálisak?" "Meg fogják tudni" - válaszolta Malaparte.
Magyarország is megtudta. Általában nem voltak azok, bár ez a magyar nőknek kevés vigaszt nyújtott. Horthy családját mindenesetre nem érintette: gondolatai nagyjából a negyvennyolcas zászlókért kicserélt kopasz bajkeverő országlásának kezdetén már a portugáliai Estorilból szálltak haza a Duna-Tisza partjaira, ahogy ő maga fogalmazta oly szépen. Tizenegy miniszterelnöke közül kettő kivételével akkorra már MINDENKI halott volt. Egy öngyilkos lett, hármat kivégeztek, egy a Szovjetunióban (a moszkvai Butirszkaja börtönben) kapott szívbénulást, Sztálin egyik kedvenc betegségét.
Azon az úton, amin Horthy elindult, csak ide lehetett eljutni. Csak így és csak ide. Kérdés, hogy ha visszafordulni nem is, de meg lehetett volna-e állni? Hiszen meg is próbálta, az utolsó utáni pillanatban. Az amatőrnél is amatőrebb módon. Nemhogy hivatásos katonához, de egy zöldfülűhöz képest is gyenge kivitelben. Mintha valójában nem is akarta volna ANNYIRA. Talán nem is akarta. Rosszul mondtam: talán már semmiféle akarat nem maradt benne, a rögeszmén kívül. Lebeg az ember a tükörsima vízen, arccal lefelé. A forma kedvéért tesz néhány karcsapást, aztán már azt sem.
Talán - ha olvasta - Joyce Ifjúkori önarckép-e jut az eszébe. "Kivájhatod, ha akarod, de nem kérek bocsánatot."
Amikor kiadták, 1916-ban, még javában tartott az első világháború. A Novara hajóhídján büszkén állt Horthy Miklós sorhajókapitány, két hadihajó elsüllyesztője.
Hol volt még akkor a portugáliai száműzött?
2013. 11. 05.