Csak, mert annyian állnak értetlenül a visszahívása (tudom, súlyos családi problémák) előtt. Ez, kedves Olvasók, egy játszma. Két pólus között, az egyik e pillanatban Oroszország és Kína (ami egyelőre mélyen hallgat), a másik az Egyesült Államok és az Európai Unió. Igen, jól tetszenek látni: világháborús helyzet. Na és a hidegháború idején? Akkor nem volt. Akkor az egyik oldalon állt az Egyesült Államok és a NATO, a másikon a Szovjetunió és jelentéktelen holdudvara. Kína se elég erős nem volt, se túlzottan barátságos egyik félhez sem. Nem volt két szemben álló hatalmi tömb. A Varsói Szerződés nem hatalmi tömb volt, hanem körülbelül annyi, mint a náci Németország és pár közép-kelet európai bábja. Ha akkor nincs Olaszország és Japán, vagyis acélpaktum, majd háromhatalmi szerződés, ugyanúgy nincs második világháború, mint ahogy első sem lett volna, ha nincsenek Központi Hatalmak kontra Antant.
Némileg árnyalja a dolgot, hogy Kína hagyományos fegyverzetét illetően technikailag jelentéktelen, számottevően csak elrettentő nukleáris arzenállal rendelkezik, ugyanakkor Amerika legnagyobb hitelezője, olyannyira, hogy a Wall Streetet már legalább másfél évtizede Great Wall Streetnek mondják. Ez háborús viszonyok között Amerikának kedvez, mert nem kell visszafizetni. Újabb háborús ok, akár Hitleré a múlt század harmincas évei végén. Ehhez csatlakozik, ha Oroszországnak és - főleg - Kínának sikerül rátenni a kezét a per pillanat amerikai érdekeltségű olajlelőhelyek egy részére. Kína helyzete e tekintetben a második világháború előtti Japánéra emlékeztet. Oroszország technikailag némileg jobban felkészült, mint Kína, de az Egyesült Államokat meg se közelíti. Minthogy azonban - szándékok szerint és kezdetben legalábbis - maximum korlátozott nukleáris háború képzelhető el, sokkal inkább hagyományos, ez a két ország stratégiai előnyben van, ugyanazon eurázsiai kontinensen terülvén el, mint ellenfelei közül a gyengébb. Persze egyik szövetség se mentes a kohéziós feszültségektől, de ez már a történelemkönyv következő lapja lesz.
Mi, szerencsétlenségünkre, közel vagyunk ahhoz az állapothoz, mint Szerbia 1914-ben. Voltak némi ambíciói, most mindegy, hogy mi, területi igényei, maga mögött tudta Oroszországot, ami annyit jelentett, hogy Oroszország felhasználta saját elképzelései megvalósításához. Nagyhatalmi szempontból semmi más nem volt, mint ürügy.
Nálunk e pillanatban adva van egy vérszívásra szakosodott despota és mamelukjai. A vér közvetlenül a magyar állampolgároké, közvetve az Unióé, megfejelve az orosz gázüzlettel. Tulajdonképpen annyi történik, hogy miután az országból kiszívták-kiszívják, ami kiszívható (csak a működéshez szükséges minimumot hagyják meg), a szívást-pótlást az Európai Unión folytatják, utóbbit az oroszokkal állandóan sakkban tartva. Elemi érdekük, hogy az oroszok gazdaságilag minél markánsabban jelen legyenek Magyarországon, egyrészt, mert különben az egész csak blöffnek hatna (és az is volna), másrészt, mert az igazán nagy pénz ebben van. Nekik, dehát ők ki másban gondolkodnának?
Az Unió mindeközben a fogát szívja, és fizet, mint a katonatiszt. Oroszország, amely, hogy maradjunk az első világháborús példánál, Kínának annyi, mint a Monarchia volt Németországnak, nem elsősorban ránk feni a fogát, de mi vagyunk az a rés, ahol, mint a mesebeli farkas, bedughatja mancsát a kismalacok házikójába. Kedves despotánk és mamelukjai pedig ide is tartják a markukat, meg oda is. Akik hiányolják a fideszes gazdaságpolitikát, nem jól gondolkodnak. Minek a Fidesznek gazdaságpolitika, ha mindaddig, ameddig prezentálja az Unió felé a fenyegetettséget (ráadásul jól is jár vele), kihúzzák a szarból?
Attól azonban szeretett despotánk óvakodni fog, hogy túlzottan elkötelezze magát Oroszország felé. Flörtölni fog vele, beengedi a mancsát, esetleg az egyik hátulsó lábát is, de az egészet soha. Esze ágában sincs kiszolgáltatni magát valaki kénye-kedvére, pláne, ha az a valaki pontosan olyan nagyban, mint ő kicsiben. És akkor itt jön a képbe Goodfriend, Amerika és a Jobbik. Ma azt mondta Kálmán Olgának az MSZP soros faszkalapja, azaz elnöke, Tóbiás József, hogy a Jobbik a Fidesz-MPSZ kvázi társszervezete, ergo Vona Orbán hűséges, együttműködő fegyverhordozója. Hát nem, drága Olvasó. Lehet, hogy szeretett, nagy vezérünk annak szánta a hősidőkben, a bukás után, a kétezres évek elején, de őt magát is annak szánta a hajdani SZDSZ, aztán mi lett belőle. Vona Gábor, ezt ha százszor nem írtam le, egyszer sem, nem Csurka István, a Jobbik pedig Csurka élettársa, Papolczyné Balla Gizella után nem Gizi-párt. Egy Jobbik kormányozta ország úgy repülne (ráadásul önként és dalolva) az Unióból, mint a parittyakő. És akkor minden Dörmögő Dömötöré lenne, legalábbis egy kis időre. Ameddig nincs működőképes baloldal, avagy semleges oldal, addig a választás csak a Fidesz és a Jobbik között dőlhet el. És előbbi minél inkább kiszipolyozza az országot, utóbbi annál erősebb lesz, begyűjtve saját hívei mellé mindazokat, akik elvből csak jobbra szavaznak, de azokat az ellenválasztókat is, akik nem látnak - mert nincs - más lehetőséget. Amerika és az Európai Unió szemével a Fidesz a kisebbik rossz. Szemérmetlenül kihasználja őket, de ameddig ez a status quo fennáll, addig kerülni kénytelenek vele minden összetűzést. Mi több, támogatni is kénytelenek, pénzzel, paripával, fegyverrel. Amit még pofátlanabbul ki fog használni, még az is elképzelhető, hogy a lakosságnak is kizsarol valami kis koncot, amit aztán véres rongyként körbehordozhat, hogy íme. És ez az állapot addig fog tartani, ameddig már nem lehet fenntartani még a látszatot sem, és ameddig az elégedetlenség olyan fokra nem jut, hogy mennie kell.
Ha viszont még akkor sincs számottevő ellenzék, akkor Isten irgalmazzon mindannyiunknak, talán a világnak is.
Hogy még világosabb legyen. Az ellenzéknek NEM a Fidesz-MPSZ a fő riválisa, hanem A JOBBIK. Mint ahogy a weimari köztársaság kommunistáinak sem a kormányoldal, hanem a nácik voltak a fő ellenfelei. Ha feláll egy olyan szervezet, amely A JOBBIKKAL szemben életképes alternatívának tűnik, akkor sem az Amerikai Egyesült Államoknak, sem az Európai Uniónak nem kell a Fideszt támogatni többé. Akkor felvillanhat - Sándor György negyven évvel ezelőtti szövegét idézve - az összetett, síkdomború lencséken és prizmákon átszűrődő, halvány reménysugár.
2015. 02. 17.