Egy régi olasz filmben a keresztapa megpróbált kibékíteni két kisebb főnököt. A két főnök összeölelkezett, arc az archoz ért, és ekkor az egyik azt súgta a másiknak: "bastardo!", majd teljes erőből beleharapott a fülébe.
Nem is "várakozás"-t kellett volna címnek adnom, hanem "elvárás"-t. "Az elvárás". De akkor az "igény"-t is meg kellene fogalmaznom, e kettő meg együtt is csak pár szó. Kétsorost nem akartam írni, mert az olyan snassz, és még azt hiszik, idézek. Különben meg szeretek kalandozni. Jó szűrő, és közben jövök rá, amire magam elé meredve nem jönnék talán soha. A fürdőkád, az más, meg a gyaloglás is, de előbbi anyagilag ellenjavallt (kétszázötvenezer forint volt a víz-vízmelegítés éves számlám), utóbbit meg nehezíti, ha ötpercenként megállok leírni, hogy el ne felejtsem. Mások gondolatait sokkal könnyebben jegyzem meg. Talán azért, mert az enyémeket bármikor újra tudom termelni, ha más megfogalmazásban is. Néha jobban, néha rosszabbul, kellene most hozzátennem, de nem. Érdekes módon, ha például egy hosszabb lélegzetű írást véletlenül kitörlök, és újra írom, mindig letisztultabb lesz. Addig persze néhányszor megüt a guta, de megéri.
Az ember igényei az egekig terjedhetnek. Bármeddig. Odáig, hogy akivel találkozom, anyaszült meztelenül jelenjen meg, tigriscsíkosra festve. Mint a király a Huckleberry Finn-ben. Aztán, ha nem így jön...itt válik el az igény az elvárástól. Ha nem így jön, nem próbálom rábírni, hogy mégis. Nem büntetem meg, ha mégsem. Elfogadom, vagy keresek egy olyat, akinek ez a természetes. Ha nem találok, az az én bajom. Eddig itt le is zártam. Pedig ennyivel nem lehet elintézni.
Minden elvárás intervenció. Erőszakos beavatkozás. Jó, és a társadalom? Az állam? Az nem vár el? Dehogynem. Mi is az állam? A társadalom ERŐSZAKSZERVEZETE. Tilt és kényszerít. Az állam egyszerű lélek. Enyém a hatalom, mondja. Enyém az erő. És itt van a kulcs. Elvárni csak hatalom birtokában lehet.
De mi van, ha a hatalom birtokában teljesíthetetlent várunk el, vagy olyat, ami - most vagy később - akkora ellenállást gerjeszt, amit már nem tudunk letörni? Akkor... nos, akkor vagy olyan mezőre futottunk, ahol a hatalom semmit nem ér, kvázi nincs, vagy nem vagyunk ELEGENDŐ hatalom birtokában, azaz nem vagyunk a hatalom birtokában, és így nincs.
Kérdés ezek után, hogy ki/mi adja a hatalmat? Végső soron Isten vagy a természet. De mi nem a "végső soron"-nal találkozunk, hanem egy konkrét helyzettel! Isten vagy a természet helytartóival. És nekik csak addig terjed a hatalmuk, ameddig a megbízólevelük. A többi magánakció, ami valahogy mindig lenullázódik. Általában a visszaélésnek megfelelően. Kint vagy bent, vagy kint és bent. Aki karddal támad, kard által vész el.
A társadalom mindent a társadalom szemével néz. Másképp nem tud. Azt bünteti, ami a fennmaradását veszélyezteti. Vagy amiről úgy véli, hogy veszélyezteti. Ha csak úgy véli... akkor nem lesz belőle semmi. Vagy saját maga karikatúrájává válik. A homoszexualitást is ezért büntette. Nem mindenhol, persze. Spártában például épp ellenkezőleg, meg is volt az eredménye: az ókor egyik legerősebb katonai hatalmává vált. Pedig csak egy görög polisz volt, nem túl nagy vonzáskörzettel. Még a városuk nevét se szerették fitogtatni, ugyanis az a mondabeli alapító királyuk FELESÉGE (Szparté) volt. A spártai hopliták egy lambda betűt viseltek a pajzsukon, amely az említett király - és az általuk uralt terület - nevének (Lakedaimón) kezdőbetűje volt. Egy asszonyét... brrrr.
Aztán ezeket elfelejtették. Mára némileg változott a helyzet, de úgy, ahogy a helyzetek változni szoktak: nem "felfelé", hanem "lefelé". Jóindulatú eltűrésre. Mentegetésre. Ha egy mai homoszexuálissal találkozik, kedves Olvasó, nézze meg, és gondoljon a thermopülai szorost védő nehézfegyverzetű gyalogosokra. Meg fogja érteni, hogy a hagyomány miért nem evolucionista. Persze ugyanez a melegfelvonulások mentén handabandázó csőcselékre is vonatkozik. Egyik nincs a másik nélkül. Egy izraeli szabre számára a holokauszt (soa) maga volt az érthetetlenség.
Az igazi elvárás nem is elvárás. Az igazi elvárás a KELL. A megszegésének nem büntetése van, hanem vonzata. Büntetésnek csak úgy hívják. És a vonzata abszolút értelemben mindig a HALÁL. Az ember halála, a társadalom halála, de ezzel megint csak az ember halála. És ez a helytartókra is érvényes. Tudja, kedves Olvasó: a hatalom csak akkor hatalom, ha az abszolútban gyökeredzik. Ha nem, akkor csak bitorlás.
Aminek mindig megvan a böjtje. Már a birtokba vétel pillanatától, csak akkor még nem látszik.
Ha a "büntetés" a halál, akkor viszont a "jutalom" az ÉLET. Ami viszont, nem lévén tökéletesek... várakozás a halálra. A kérdés csak az, hogy ezt az időt mire használjuk vagy nem használjuk.
Mégiscsak jó címet adtam.
2015. 05. 26.