Hogy mit írtak vagy írnak róla, lényegtelen. Akár misztikusok, akár teológusok, akár próféták, akár regényírók, akár költők, akár "visszajöttek". Mindannyian éltek, amikor írták, és ez éppen elég. Hogy Hamvas Béla honnét TUDTA, mit kell mondania és csinálnia a léleknek, ha Ozirisz trónusáig el akar jutni, rejtély. Vagyis nem akkora rejtély: nagyrészt a Pert em Heruból, az egyiptomi Halottak Könyvéből. Hogy aztán a Halottak Könyve írója honnét tudta... különböző hagyományokból, a papoktól. Talán hozzá is tett. Hiszen minden valószínűség szerint pap volt ő maga is. Mi más lett volna? Ki más mert volna a témához nyúlni a papokon kívül?
Álmélkodáson kívül - tessék mondani, Buddha úr - mit érünk ezzel MI, hallgatók-olvasók? Megmondom: semmit az égvilágon. Nade talán, egyes esetekben, int meggondolásra most a középutat kereső. Hátha valakit megnyugtat. Vagy egyenesen örömmel tölt el. Itt vannak például a moszlimok. Bármelyik szent háború katonái. Az igazán hívő keresztények.
Most elég kiábrándító dolgot fogok mondani, vagyis leírni. Épp annyi a különbség e között a megnyugvás és a valódi megnyugvás között, mint az elhívés és a hit között. Mindig fennáll a veszély, hogy a beteg azt mondja, "doktor úr, ahhoz képest, hogy nem fáj, nagyon fáj". Mindig. Soha nem lehet biztos senki, hogy nem tör fel belőle elemi erővel a halálfélelem, a fennkölt elmék fennkölt olvasatában piszlicsáré ragaszkodás e siralomvölgyhöz. Pedig ez a ragaszkodás tényleg piszlicsáré ragaszkodás, csak... csak nem az elhívés oldaláról kellene megközelíteni a dolgot. Nem a pszichológia oldaláról, hanem a tapasztalat oldaláról. És persze, a gondolkodás oldaláról, de ez megy a legnehezebben. Még azok az emberek, akik a tapasztalatot mindenek elébe helyezték ELMÉLETBEN - micsoda gyönyörű paradoxon! -, még azok az emberek is elkezdtek menekülni a kritikus pillanatban. Ismét az egykor biztosnak elfogadott pillérekbe kezdtek kapaszkodni. Elkezdtek menekülni ifjúságuk meséi felé. Azok felé a mesék felé, amelyeket oly bőszen utasítottak el felnőtt életükben. Azokba, amelyeket némelyikük halálbüntetés terhe mellett - újabb gyönyörű paradoxon - utasíttatott el másokkal is. Például Lenin utolsó szavai ezek voltak a halottas ágyán: "ó, az ördög... az ördög".
Elgondolkodott-e már, kedves Olvasó, hogy aki úgymond él, de ÉPPEN NINCS JELEN, milyen értelemben "van"? Milyen értelemben "él"? Hiszen tudom... mit "tudunk"? Semmit az égvilágon. Mindent, amit tudunk, nem tudjuk, hanem FELTÉTELEZZÜK. Addig, ameddig ki nem derül valami más. Onnantól azt fogjuk feltételezni, szintén addig, ameddig arról nem derül ki valami más. Például az, hogy nem úgy van, ahogy addig hittük. Ahogy addig ELHITTÜK. Számomra az édesanyám 2013. június 28. este fél tízig élt. Bárki megkérdezett volna, azt válaszolom, hogy él.
Pedig akkor már másfél órája halott volt.
Nos, polgártársak, ki a halott és ki az élő? Attól, hogy valaki fizikálisan eltávozott, eltávozott-e TELJESEN? Milyen értelemben távozott el, és milyen értelemben van jelen? Teljesen ostobák lettek volna azok az ókori népek, akik egy rossz emlékű HALOTTAT a damnatio memoriae, "feledésre ítélés" büntetéssel sújtottak?
És vice versa: aki él, milyen értelemben él? Most természetesen nem a fiziológiai életre gondolok, hanem arra, amit SZÁMUNKRA annak az embernek az élete jelent.
Hát, drága Olvasók, számunkra BÁRKI és BÁRMI, akit-amit tapasztalunk, elsősorban, másodsorban és harmadsorban TAPASZTALATOT jelent. Mást pedig nem jelent. Az egész élettapasztalatot jelent, a maga hihetetlen sokszínűségében. Aközött, hogy én halok meg, vagy valaki más hal-e meg az általam ismertek közül, annyi a különbség számomra, hogy MINDEN tapasztalás befejeződik vagy egy bizonyos konkrét tapasztalás fejeződik be. Lezárják a bizonyítványomat, vagy van lehetőség javításra. Nade... hápog most az Olvasó, aki kezdi kapizsgálni, mire akarok kilyukadni. Na de miből is kell vizsgáznom? Végső soron mi az, amit tapasztalok? Hát persze, hogy saját magamból. Hát persze, hogy saját magamat. Olyan ez a világ számomra, mint amikor a nehézfejű gyereknek magyaráz a türelmes oktató: nem érted, de nem baj. Elmondom másképp. Ezt sem érted, de elmondom megint másképp. És ez egészen addig folyik, ameddig...
Akor mit is siratunk egy halottban? Azt, hogy a vele kapcsolatos tapasztalásunk lezárult. Nem tapasztalhatjuk azokat az érzéseket, amelyeket belőlünk kiváltott. Nem a szeretetét nem tapasztalhatjuk, hanem a SAJÁT szeretetünket nem tapasztalhatjuk, amit ő váltott ki belőlünk. Ha nem váltotta volna ki, azaz nem lett volna bennünk eleve, akkor nem lettünk volna képesek érzékelni sem. Mostantól egy sansszal kevesebb.
Ugyan már, legyint a kételkedő. Ez csak agymenés. Én azt siratom, hogy Ő nincs többé. Nincs? Akkor ugyan kire gondolunk, amikor egy halottat siratunk? A Nincsre? Ez már majdnem zen-buddhizmus. Sőt, nem is majdnem. Próbáljanak meg a "nincsre" gondolni. Vagy valamire-valakire NE gondolni.
Mikor vagyunk elégedettek valakivel? Ha olyan, amilyennek szeretnénk látni. "És ha megbüntet, ami értelemszerűen nem tetszik nekem, de később javamra válik?" - akadékoskodik tovább az Olvasó. AKKOR nem tetszik, és KÉSŐBB válik javamra. Tehát KÉSŐBB fog tetszeni. AKKOR kurvára nem voltunk vele elégedettek. "Nem szeretlek" - bőgi a kisgyerek, felnőtté válásáig milliószor. Az idők keverése - is - általános. "Úgy éreztem, szerelmes vagyok belé, de később rájöttem, hogy mégsem." Amire rájött, az KÉSŐBB volt. AKKOR azt érezte, amit érzett. "Kár, hogy csak álmodtam, hogy egy gyönyörű mezőn sétálok. Nem sétáltam sehol, mert egész éjjel az ágyamban feküdtem." Ilyet konzekvensen az és csak az mondhat, aki az álmodót egész éjjel az ágyában figyelte. AMI EGY ÁTÉLÉSBEN VALÓSÁGOS, AZ VALÓSÁGOS. De hagyjuk most ezt.
Ha tehát valaki számunkra van, az van. Annyi a különbség halott és élő között, hogy a halott nem része többé a nagy rejtvénynek. Végtelenül könnyű és kellemes a dolgunk vele eztán: OLYAN LESZ, AMILYENNEK AKARJUK, HOGY LEGYEN. Fiatal, mosolygós és szeretetteli. Mi magunk távolról sem vagyunk mindig azok - sőt -, és ha élne, ezt a "sőt"-öt kellene tapasztalnunk. De most már soha nem kell, legalábbis vele kapcsolatban nem. Ezt siratjuk?
Nevetni kellene. Ami viszont a saját halálunkat illeti... arról majd legközelebb.
2013. 07. 17.