„Jól tudjátok, hogy ki vagyok: én a milotai gyilkos vagyok.
Hátra nem fésülöm göndör, cakkos hajam,
úgysem engedem magamat.” (cigány népdal)
Harmincöt éve még kiejtettem olyasmiket a számon, hogy "nem szeretem a cigányokat". (Ismerőseim már ekkor kijavítottak, mondván, a nőnemű cigányokkal mintha kivételt tennék.) Később hozzátettem, ezt úgy értem, hogy az általam addig megismert cigányok kilencven százalékát nem szeretem. Másképp fogalmazva, ez nálam egy statisztikai mutató. Ha egy ismeretlen cigány embertársammal találkozom, pontosan annyi előítélettel fogom kezelni, mint bárki mást. Valahogy úgy vagyok ezzel is, mint a nőkkel, mondtam: mindegyiknél feltételezem, hogy ő életem egyetlen nagy szerelme, de hagyom, hogy bebizonyítsa, nem az.
Intenzív és közelebbi kapcsolatba egyetlen cigánnyal voltam kénytelen kerülni. A kapcsolat, mint az előző mondatból kiderült, nem jószántamból jött létre, és az ötödik kerületi rendőrkapitányság fogdájában consummáltatott (teljesíttetett be). Négy és fél hónapig tartott. A fogdába, még mielőtt valaki megkérdezné, könyvlopásért kerültem 1985-ben, nem voltam ártatlan, és az egész ügyet egy felfüggesztettel megúsztam, melyet a "rendszerváltás" amnesztiája eltörölt (bővebben a Naplóban, Curriculum vitae alatt lehet erről olvasni). A cigányembert Horváth Ferencnek hívták, a gyanúsítása "több emberen elkövetett emberölés" volt, öttől tizenöt évig, vagy életfogytig terjedő büntetés, vagy halál fenyegetésével. Verekedésbe keveredett, és gyorsabb volt, mint a többiek. Ha nem lett volna gyorsabb, akkor azok ültek volna velem.
Írni-olvasni alig tudott, az élettársától (ő feleségnek hívta) kapott leveleket is nekem kellett felolvasnom, mit mondjak, nem volt könnyű feladat.
A fogda előtt földbe vájt üregben lakott a Nyírségben, a gyerekei meghaltak még akkor, amikor az előző "felesége" utána következő élettársa rájuk gyújtotta a házat.
Többnyire sakkoztunk. A sakkfigurákat kenyérbélből csináltuk, a sötétekbe cigarettahamut kevertünk, a sakktáblát a földre rajzoltuk szappannal. Én nem tudok jól sakkozni, vagyis sakkbéli műveltségem nulla. Nem ismerem a híres partikat, megnyitásokat, végjátékokat, még a nagy sakkozók nevét se tudom kevés kivételtől eltekintve. Ha hozzám hasonlóval kerülök össze, általában nyerni szoktam, kisebb részben azért, mert talán van taktikai és stratégiai érzékem, nagyobb részben, mert felismerem az ellenfél hibáit. Gondoltam én ezt 1985. novemberéig. Akkor azonban egy csapásra véget ért a veretlenség: tíz játékból jó, ha kettőben tudtam nyerni. Zárkatársam, a primitív, földlakó cigány bűnöző született stratéga volt, akinek én e tekintetben a lába nyomába nem léphettem szégyenkezés nélkül. Ha pedig erre képes, jöttem rá ezalatt a négy és fél hónap alatt, akkor ez az ember se nem buta, se nem unintelligens, se nem tehetségtelen, csak ebbe a szerepbe kényszerült. Még valamire rá kellett jönnöm: nincs rossz ember, csak szerencsétlen ember van. Olyan ember, aki, mondaná egy teológus, a kegyelem nélküliségállapotába került.
Intenzív és közelebbi kapcsolatba egyetlen cigánnyal voltam kénytelen kerülni. A kapcsolat, mint az előző mondatból kiderült, nem jószántamból jött létre, és az ötödik kerületi rendőrkapitányság fogdájában consummáltatott (teljesíttetett be). Négy és fél hónapig tartott. A fogdába, még mielőtt valaki megkérdezné, könyvlopásért kerültem 1985-ben, nem voltam ártatlan, és az egész ügyet egy felfüggesztettel megúsztam, melyet a "rendszerváltás" amnesztiája eltörölt (bővebben a Naplóban, Curriculum vitae alatt lehet erről olvasni). A cigányembert Horváth Ferencnek hívták, a gyanúsítása "több emberen elkövetett emberölés" volt, öttől tizenöt évig, vagy életfogytig terjedő büntetés, vagy halál fenyegetésével. Verekedésbe keveredett, és gyorsabb volt, mint a többiek. Ha nem lett volna gyorsabb, akkor azok ültek volna velem.
Írni-olvasni alig tudott, az élettársától (ő feleségnek hívta) kapott leveleket is nekem kellett felolvasnom, mit mondjak, nem volt könnyű feladat.
A fogda előtt földbe vájt üregben lakott a Nyírségben, a gyerekei meghaltak még akkor, amikor az előző "felesége" utána következő élettársa rájuk gyújtotta a házat.
Többnyire sakkoztunk. A sakkfigurákat kenyérbélből csináltuk, a sötétekbe cigarettahamut kevertünk, a sakktáblát a földre rajzoltuk szappannal. Én nem tudok jól sakkozni, vagyis sakkbéli műveltségem nulla. Nem ismerem a híres partikat, megnyitásokat, végjátékokat, még a nagy sakkozók nevét se tudom kevés kivételtől eltekintve. Ha hozzám hasonlóval kerülök össze, általában nyerni szoktam, kisebb részben azért, mert talán van taktikai és stratégiai érzékem, nagyobb részben, mert felismerem az ellenfél hibáit. Gondoltam én ezt 1985. novemberéig. Akkor azonban egy csapásra véget ért a veretlenség: tíz játékból jó, ha kettőben tudtam nyerni. Zárkatársam, a primitív, földlakó cigány bűnöző született stratéga volt, akinek én e tekintetben a lába nyomába nem léphettem szégyenkezés nélkül. Ha pedig erre képes, jöttem rá ezalatt a négy és fél hónap alatt, akkor ez az ember se nem buta, se nem unintelligens, se nem tehetségtelen, csak ebbe a szerepbe kényszerült. Még valamire rá kellett jönnöm: nincs rossz ember, csak szerencsétlen ember van. Olyan ember, aki, mondaná egy teológus, a kegyelem nélküliségállapotába került.
Ezért kell az előítéletekkel csínján bánni. „Mindenkiben vannak előítéletek,” – írja egy cigány barátom – „bennem is, még saját magammal szemben is, de a pozitív diszkrimináció zsákutca. A cigányok nagy részét nem kell kimenteni a tóból, elég lenne, ha nem dobnák bele.” A pozitív diszkrimináció azonban csak akkor – és akkor se minden esetben - zsákutca, ha a felnőttekről van szó.
"Tanítsd a gyerekeket jól, és az apák pokla eltűnik" - énekelte Crosby, Stills, Nash and Young 1974-ben.
2011. 07. 26.