Kétfélével találkoztam személyesen: egy politikaival, amit Fodor Tamásék (Orfeo Studió, akkor éppen Stúdió K, előzőhöz egy lányon keresztül még volt is némi közöm, de lányokon keresztül - is - a fél mai értelmiségi és politikai elithez közöm volt, íróktól, zenészektől, rendezőktől, színészektől a Fidesz vezérkaráig bezárólag) csináltak az Akácfa utcában, és egy mentálhigiénéssel. Előbbit viszonylag hamar betiltották, én nagyjából csak a rumos teára emlékszem és a hírek terjedésének a szemléltetésére. Mondjuk öt emberből négy kiment, annak pedig, aki ottmaradt, elmeséltek egy történetet. Ezt azután neki kellett visszaadni a behívottnak, majd annak a következőnek, és így tovább. A végére persze egészen más történet lett belőle, mint az eredeti. Volt egy előadás a cenzúráról is, felolvasták például Babits Mihály: Dal az esztergomi bazilikáról című, cenzúrázott versét, amiből egy az egyben kimaradt a negyedik versszak ("De túl már cseh határ..."), aztán - neki lehet, mondta az előadó - kontrasztként József Attilától a Bús magyar éneké-t azzal, hogy viszont a "Nem, nem, soha!" c. zsengét (sic!) minden József Attila-kötetből kihagyták, olyan szöveggel, hogy "talán sértené más népek nemzeti önérzetét". Hol itt a logika? - tétetett fel a költői kérdés stílszerűen, ha már költőkről esett szó.
A mentálhigiénés teaház előtörténete egy Népművelési Intézet által kiírt pályázat volt, amit egy csapat megnyert. Lényege az volt, hogy - eleinte a Tabáni Teaházban, később az Ámor presszóban a Szentkirályi utcában, ez volt a fénykor - ismert emberekkel való beszélgetések ürügyén egy olyan közönség jöjjön létre, ahol mindenki odamehet mindenkihez, ismerkedhet, beszélgethet, sőt. Mondjuk úgy, oldhatja magányát. Erre javasolta Bartos a nagy matracokat székek és asztalok helyett, tény, hogy néhányszor a társaság egy része kollektíve átvonult éjszakai szaunázni, illetve előtte a kabinokban, és/vagy utána a vízben... mindegy.
Maga a presszó két szintből állt, felül voltak a program szerinti beszélgetések, alul a magánbeszélgetések.
Politikával "hivatalos" szinten itt nem foglalkoztak. Egyszer érintették, amikor a meghívott vendég az egyik főszervező, Kutas Zsuzsa apja, Kutas István egykori MLSZ elnök, Biszku Béla egykori embere volt. Minden "nemzeti" történelemkönyvbe beírnám, amit kommunistává válásáról mondott. Zsidó családba csöppentette a gólya (eredeti neve Klinger Hugó volt, ha jól emlékszem). Mivel 1920-ban született, a zsidótörvények (is) élete legszebb éveit érintették. Nem értette. Nem értette, hogy pusztán a születésével mit vétett. Arra a következtetésre jutott, hogy semmit, mégis üldözik. Helyrebillentem a mérleg nyelvét, gondolta. ADOK RÁ OKOT. Így lett kommunista. (Szó szerint adtam vissza.)
Itt ismertem meg Bartos Tibort. Élete főműve, a Bartos-féle szinonimaszótár (Magyar Szótár címmel) itt van a polcomon bal kéz felől. Az addig - és sajnálatosan máig - közkézen forgó Magyar Szinonima Kéziszótár (Póra Ferenc) teljességgel használhatatlan, mondta. És csinált egy sokkal jobbat.
Bartos elsősorban műfordító volt. Egyetlen saját regénye jelent meg, a Sosemvolt Cigányország. Újpesten lakott egy kertes házban, úgy dolgozott, hogy minden délután megjelent nála egy gépírónő, ő felütötte a lefordítandó művet, és diktálta. Nem javított, nem íratta újra. Nem is kellett.
Derűs és bölcs ember volt. Nade besúgó, ingatja a fejét az olvasó. Igen, ÉS besúgó, akár Esterházy Péter édesapja. De miután erről tudomást szerzett, ő sem zúzatta be a Harmonia caelestis-t, csak megírta utána a Javított kiadás-t.
Besúgói pályafutását hosszabb szakasz után 1983-ig pihentette. Hogy miért éppen akkor újította fel, miért járt a teaházba, nem fogom most találgatni. Blankenstein Miklós, katolikus pap mondta, szintén a hetven-nyolcvanas évek fordulóján a Krisztina körúti templomban egy ifjúsági előadásán, hogy jól tudja, van, aki elhivatottságból, van, aki hivatásból jár oda. Bartos talán mindkettőből. És?
Ő fordította másodjára Kerouac Úton-ját. Az első fordítás nekem jobban tetszett, de ez az egyetlen, amivel így vagyok ("nézd, az Isten Micimackó", így Bartos az utolsó mondatban - emlékezetből, nincs meg nekem itt -, "nézd, milyen kétbalkezes mackó az Isten", így ez eredeti, hogy egy példát mondjak, miért). Fordított még Henry Millert, Stephen Kinget, Ambrose Bierce Bagoly folyójából az Ebolajat biztos, általában mai amerikai irodalmat. Egyik kedvence Mussolini nagy tisztelője, Ezra Pound volt. "Ez a szöveg fasiszta", vetette szemére egyszer valaki. "Lehötségös", válaszolta Bartos. Ha valaki nem volt elfogult semelyik irányba, akkor az ő volt.
A macskái is derűsek voltak. Alapállás kérdése, mondta ő. "Van olyan macskám, ami minden reggel fütyülve ébred."
A vasutasok. Legjobb - velem közös - barátnője a ferencvárosi rendező pályaudvaron lakott munkásszálláson (kancaszállónak becézték a helybéliek). Ne értékelje le, kedves Olvasó, ahogy semmit ne értékeljen le első látszatra, de másodikra se: amikor beléptem a Mensa Hungariqa egyesületébe (148-as IQ felett lehetséges, amit ők mérnek), találkoztam ott egy patkolókovács LÁNNYAL is, az ország egyetlen női patkolókovácsával. A vasút az utolsó hely, mondta Bartos, ahol léteznek még az egykori vándorló parasztemberek. Hogy ez a lány mit keresett ott, nem tudom. Talán többek között azt, amit a Sylvia Kristel alakította Emmanuelle. Minden tekintetben furcsa ember volt, de Bartos is.
"Micsoda farkad van, Julio" - idézem most fejből Mailer Meztelenek és holtak-ját -, "micsoda isteni, isteni farkad!"
Három hónap alatt huszonöt új hódítás. Eddigi és valószínűleg ezutáni rekordom. Testi, és hozzá rengeteg szellemi.
Micsoda fertő volt! De micsoda isteni, isteni fertő!
2014. 07. 17.