Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

(Istrati vs Eliade)

"A legerősebben elzárt ajtók nem az erőszaknak nyílnak meg." Panait Istrati. "Ezer elszenvedett gonosz bántás még nem jogosít fel arra, hogy leköpjük az egész emberiséget." Mintha nekünk írta volna.
Román volt, egy görög csempész és egy mosónő törvénytelen fia. Ötven éves korában, Bukarestben halt meg, tuberkulózisban. Két évvel azelőtt még megírta azt az esszéjét, aminek a címét elloptam, múlt időben. A kommunisták fasisztának tartották, a fasiszták kommunistának, a sztálinisták trockistának, a trockisták pedig a jó Isten tudja, minek. De... egyik sem volt. Csak kimondta, amit gondolt. Találó címeket adott a könyveinek. Amit 1930-ban, a Szovjetunióból való visszatérte után, öt évvel halála előtt írt, annak például ezt: "Egy vesztes vallomása". Legjobban a vele egyazon évben elhunyt, francia kommunista kollégája, Henri Barbusse támadta. Nem gondolnám, hogy különösebben a szívére vette volna. Az általános iskolában kétszer bukott meg, mindössze hat elemit végzett. Ha valaki, akkor ő a példa arra, hogy nem minden az iskolázottság. A német  Einsatzgruppékban, megsemmisítő osztagokban még akadémikusok is szolgáltak.

"Ő nem tudott hinni egyetlen mítoszban sem, miután meggyőződött róla, hogy az igazságtalanságokat és bűnöket takar", mondta róla Mircea Eliade. Eliade szintén román volt, vallástörténésznek és írónak mondják, én inkább tradicionalistának nevezném. Vasgárdista múltjáról ugyanolyan szemérmesen igyekeznek hallgatni, a Wikipédia is, mint egy másik nagy (olasz) tradicionalista, Julius Evola SS-irnoki tevékenységéről. "Se azt nem mondta magáról, hogy fasiszta, se azt nem, hogy nem fasiszta." Ez már László András arany középútja. De László András sem kivétel saját állítása alól.

Pedig a Vasgárda és a mítoszok nagyon is összefüggnek. Az új profétizmus, amely felmagasztalja az alkotást, cselekedetet, LELKI HOZZÁÁLLÁST. Eliade vasgárdista korszaka. Ion Mota és Vasile Marin, két fiatal román, egyikük hívő keresztény, másikuk besszarábiai jogász, akik Franco oldalán estek el a spanyol polgárháborúban, a charlottenburgi zsinagóga, amely Hitler alatt "büszkén, ünnepélyesen áll Berlin szívében". Ezekről is Eliade írt, nem csak a jógáról, mítoszokról, álmokról és  misztériumokról. De miért? És mi köze ennek ahhoz? Mi köze a mitológiának a Vasgárdához, fasizmushoz, nemzeti szocializmushoz, sőt, a kommunizmushoz? Mi köze mindehhez a mai Magyarországnak? Mert nekünk is van Vasgárdánk, ha nem is vas. De az akar lenni. És vannak önjelölt prófétáink is. Az erőszak prófétái. Akiknek semmiféle ajtó nem fog megnyílni, hiába döngetik őket.
"A városi és külvárosi rétegeket kegyetlen lelki szárazság jellemzi", írja Eliade. "Őket nem mentheti meg a politika", folytatja. "A fiatalság az életben az egyetlen szakasz, amikor valóban kapcsolatba lehet kerülni a mítosszal." Még ha a mítoszok igazságtalanságokat és bűnöket is takarnak: "ma... csak (ezek) hatnak a tudatra, és csak általuk várják a győzelmet." Ezért sikeres a Jobbik. Azért egy kérdést fel lehet itt tenni: milyenek? Miféle mítoszok?
A legközönségesebbek, válaszolhatom kapásból. Az antiszemita mitológia például. Eliade majdnem megjárta vele, ugyanis vöröses haja volt, és fehér bőre. Antiszemita vagyok, írta Eliade a naplójába, de intellektuális meggyőződésből. Ezt a részt később gondosan kihagyták. 1933-ban befejezett egy regényt, címe: Visszatérés a paradicsomból. Cenzúrázták, az író öncenzúrázta is, ezért sok részlet csak kéziratban maradt fent. Mint például az a párbeszéd, amelyben egy folyóirat alapításáról folytatnak eszmecserét. Egyikük, a keresztényi szeretetet hirdető Eleazar fel akarja robbantani az Akadémiát és az Egyetemet. Ha politikai újság lenne, válaszolja neki a főhős, akkor még rendben lenne. De a miénk kulturális folyóirat, s ebben undorító, demokratikus maradvány volna. Az ablakok  betörése jó előjel, válaszolja Eleazar. Ugyan, mondja a főhős. A mi mozgalmunk arisztokratikus. Visszafogott, derűs, a TECHNIKÁN alapszik. Ezt is 2015 Magyarországáról írták.

A spanyol polgárháborúban egy - a másik oldalon, a Nemzetközi Brigádokban harcoló - francia író egy szép reggel átnézett az ellenséges lövészárkok felé. A francóista katonák éppen nagydolgukat végezték, kicsit távolabb az árkuktól, amikor hirtelen aknatüzet kaptak. Úgy, amint voltak, pucér fenékkel kezdtek rohanni visszafelé. A költő egy darabig nézte őket, majd letette a puskáját. Akit ennyire kiszolgáltatott állapotban lát, az számára nem fasiszta, hanem embertárs, mondta, és hazament Franciaországba.
Még egyetemi évei alatt Eliade többekkel megtalálta a Talmudban azt a részt, ahol az áll, hogy a goj nem ember, nyugodtam megölhető. Egyikük, egy zsidó származású fiú a félelemtől majdnem elájult. Te lélekben román vagy, mosolyogtak rá, és nem bántották.

Eliade sok mindenfélét mondott, és az ellenkezőjét is. Vannak pillanatok, ismerte el, amikor az ember úgy érzi, nem ő maga. De akkor mikor ő maga? És ha nem ő maga, akkor ki irányítja? A román paraszt, mondja, úgy beszél Máriáról, mint bármely parasztasszonyról, aki elvesztette a gyermekét. "Tudtunk nélkül a csoda vezet." Ez igaz talán rá, ismerve munkásságát, de Istratira nem igaz. Ő magától lett olyan, amilyen. Talán kellett hozzá a tüdőbaj is, nem tudom. Hegel igyekezete, hogy meghaladja a szakadékot a belső lét abszolút végessége és a külső világ objektivitásának abszolút végtelensége között (ami természetesen nem igaz - ezt én teszem hozzá), írja Eliade, ez a férfias egyesülés az idővel (történelemmel) nagyon hasonlít nemzedékem elhatározásához, hogy csatlakozzon a politikához, integrálódjék a történelmi pillanatba, megvédje magát az absztrakttól, elkerülje az irrealitásba való menekülést.
Nem kerülte el, ahogy a francia forradalom óta egyetlen új nemzedék sem. Az érzelmek is csak elmosnak. Hamis illúziókba ringatnak, hamis, pillanatnyi örömökbe. Az örömök illúziójába. "Körülöttem annyi a halál, hogy nem tudom, miként fojtsam el vad örömömet, hogy ezekből a tetemekből holnap új élet sarjad." De holnap is annyi lesz a halál, ha így folytatjuk. És talán akkor is már, ha máshogy folytatjuk.

Álmok. A mítoszok táplálta álmok. Aminek a vége mindig a vészfék, "az álom inváziójának megállítása". Az erre tett kísérlet, ami mindig sikerül, de hullahegyek árán. És utánuk jön egy új nemzedék, aki elölről kezdi. Majd a bukás után ő is Eliadéval együtt könyöröghet: "Nyerjünk bocsánatot!"
Persze mindig vannak, akiknek sikerül kívül maradni. Akik semmihez sem csatlakoznak. Vagy a semmihez sem csatlakozókhoz csatlakoznak.

És övék a Mennyek országa, akármit is mond erről a keresztény egyház.

2015. 07. 24.

 

Szerző: 
Gaál Péter

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1