"Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj." (Radnóti Miklós: Razglednicák)
"A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom." (George Gordon Noel Byron)
Semmiképp nem boldogság. Ha az, akkor nem emlék. Egyébként közömbös vagy érthetetlen. "Hogy én hogy voltam képes ezt...?" De ha már Árvay Sára Kata barátnőm jóvoltából szóba jött, ne ragadjunk itt le, és tegyünk tisztába még valamit. Azt tudniillik, hogy ha egy érzés elmúlt, az nem jelenti azt, hogy sohasem létezett. Az érthetetlenség tudomásulvétele és a tagadás kettő. Hányszor lehet hallani, hogy "nem voltam szerelmes, csak azt hittem"! Nem azt jelenti, hogy az illető nem érzett szerelmet, hanem azt, hogy MOST nem érez szerelmet, és ezt visszavetíti egy régebbi állapotra. Így (helyesen) szemlélve pedig nem tűnnek értelmesnek az olyan és hasonló felvetések sem, mint a "hogy lehettem annyira ostoba?".
AMI EGY ÁTÉLÉSBEN REALITÁS, AZ REALITÁS. Nincs "valójában". Ha álmomban egy mezőn sétálok, akkor felébredve semmi értelme azt mondanom, hogy "valójában az ágyamban feküdtem". Azt csak az állíthatja, aki engem közben az ágyamban fekve szemlélt, ő is csak egyes szám első személyben, mint észlelő. NINCS KÉT REALITÁS. Ez nem teve, ami van egypúpú, kétpúpú, sőt több. És, mint az edzettebb olvasóim már tudják, nincs valóságos és "valóságosabb". Az álombéli realitás éppolyan valóságos, mint az ébrenléti. Mindegyik az egy és ugyanazon valóság olvasata. Egyik arca. Poszeidón nem valóságosabb, mint Afrodité, Zeusz nem valóságosabb, mint Héra. A Fudzsijama nem kevésbé isten, mint a japán császár. Brahma, mint Siva vagy Visnu. A felhőoszlop, mint a tűzoszlop. Az Atya, mint a Fiú vagy a Szent Szellem (Lélek).
"Nem vagy szerelmes, csak úgy érzed", mondja az elhagyott férj a feleségének. A szerelem egy érzés. Minden, amit érzek, akkor, ott, és abban a relációban valóságos érzés. Lehet, hogy a szerelem később elmúlik. Akkor az lesz a realitás. De most még felhőt iszik a fodros birkanyáj.
A valóság személyhez és pillanathoz kötött. Ugye, Önök is voltak osztálykiránduláson, amikor esett az eső, fáradtak, sárosak, vizesek, éhesek voltak, fáztak, és a pokolba kívánták az egészet? Most is ezt gondolják róla? És mindjárt itt a második kérdés: RÓLA gondolkodnak, ha felidézik az emlékeiket? Eltűnődtek már valaha azon, hogy azok az ismerőseik-rokonaik-barátaik, akik az Önök tudása szerint tökéletes egészségnek örvendenek, de nincsenek jelen, MILYEN ÉRTELEMBEN LÉTEZNEK?
"Lehet, hogy van a padon valami." Nem, kérem tisztelettel. Vagy lehet, vagy van. Vagy lehet a padon valami, vagy van a padon valami. A kettő együtt viszont nem lehet.
No és a tudomány? A tudomány is személyhez és pillanathoz kötött. A tudós személyéhez, a tudós (pillanatnyi) tudásához. Amit Önök (mint laikusok) tudományként fogadnak el, azt előzőleg tudósok megvitatták, és valamiféle konszenzusra jutottak benne. Per pillanat és egyenként, többségi véleménnyel (ideig-óráig) elnyomva az ellenvéleményeket. Önök már egy megrágott falatot vesznek a szájukba, amit személyükben mindaddig, ameddig az adott kérdésről egy újabb konszenzus nem születik, tekintélyelven és feltétel nélkül elfogadnak. A természeti törvények? Természeti törvények nincsenek, csak matematikai valószínűségek. MINDENNEK van valamennyi valószínűsége. A legképtelenebb állításnak is, például annak, hogy egy elengedett ólomgolyó, ahelyett, hogy leesne, csigavonalban kirepül az ablakon, csak ez a valószínűség olyan csekély, mondja a fizika (emlékezzenek csak gimnáziumi éveikre), hogy elhanyagolható. Mindazonáltal létezik.
De ha a boldogság emléke nem lehet boldog, akkor az is igaz, hogy a boldogtalanság emléke viszont lehet? Igaz bizony. Gondoljanak csak vissza az osztálykirándulásra, vagy szüleik-nagyszüleik háborús/katonakori emlékeire. Ami már volt, nem tér vissza, de ami még nem volt, bármikor lehet. Az idő egyirányú folyosó, legalábbis most úgy látszik. Nem baj. Francesco Petrarca szonettjei nem Publius Ovidius Naso szerelmi elégiáinak a reprodukciói, és Önök sem lesznek antik vagy reneszánsz emberek tőlük, de ettől még nyugodtan elmerülhetnek a saját pásztori idylliumukban. Ha már nem örülhetnek az elmúlt boldogságnak, sajnálniuk sem kell. Csináljanak maguknak egy következőt.
"Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt; mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradsággal végzel a nap alatt", mosolyog Önökre a Prédikátor.
2016. 06. 14.