Önkormányzat, szociálpolitikai osztály. Kisírt szemű, feketeruhás néni - a férje halt meg - vár temetési segélyre.
- Hány forint a nyugdíja, asszonyom? - kérdezi az előadó.
- Hetvenkétezer.
- Akkor nem fog segélyt kapni. A felső határ hetvenegyezer-kétszázötven. Ha hetvenegyezer-háromszáz lenne, akkor sem kapna.
- Dehát - sírja el magát a néni - a temetés alaphangon száznegyvenezer! Hogy fizetem én azt most ki?
- Nem tudjuk, asszonyom.
Ez egy mai történet. Saját fülemmel hallottam, saját szememmel láttam a szereplőket. Megkérdeztem az előadót, hogy a kétszázötven forint hogyan jött ki? A vállát vonogatta, és azt mondta, nem ők tehetnek róla. Pár éve még annyira szerette ezt a munkát, tette hozzá. Most már nem szereti, de ehhez ért, és ebből él.
És tényleg nem ők tehetnek róla. Az ő helyzetük a legrosszabb: két tűz közé szorultak. Ők testesítik meg az ügyfelek szemében mindazt a rosszat, amit nem ők okoztak. Egy testetlen valamire - az államra vagy az önkormányzatra - nem lehet haragudni. Az átlagember nem is tudja hova tenni őket. Absztrakciókkal nem lehet hadakozni. Ők a tányér, amit a falhoz csapnak. Ők a fénykép, amit leköpnek.
Épp itt a lényeg, ennél a történetnél. Azt mondtuk, az állam (vagy akár az önkormányzat, azaz az ILYEN típusú önkormányzat) csak statisztikailag tudja az embereket kezelni. Hogy jöhetett ki a hetvenegyezer- kétszázötven forint? Úgy, hogy egy nagyobb összeget átlagoltak. De még csak nem is ez az alapbaj. Az alapbaj az, hogy a bürokratikus rendszer érzéketlen és rugalmatlan. Hiányzik belőle az emberség. Hiányozhat is, mert neki SZÁMOKKAL van dolga. Az állampolgárokat számszerűsítve tudja csak kezelni. Tudná másképp is, de az már nem bürokratikus rendszer lenne. Mondjuk, baráti. Ahogy például a pártrendszer mindenkori vezetői SAJÁT MAGUKAT kezelik.
Vajon a KÖZGÉP nyereségéből (és abból, ami másnak nevezve tünteti el az árrést) hány temetési segélyre futná?
2013. 06. 05.