Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

Fájdalmas nézni. Fájdalmas hallgatni. Mit is? Az emberi ostobaságnak ezt a kakofóniáját. Ha valaki másként érez, és megmarad ennél, még megbocsátható. Vannak rosszindulatú állatok is. De az ostobaság nem megbocsátható. Pontosabban még az is megbocsátható volna, bár már nem emberi nívó, de a nem elismert ostobaság nem megbocsátható. Az, hogy ha valamihez nem ért az ember, vagy nem tudja felfogni, vagy elégtelen/kevés/nem ellenőrizhető információ áll róla a rendelkezésére, akkor mindennek ellenére nem azt mondja, hogy e pillanatban így vélekedem, de nem teszek semmit, mert nem tudom, hogy helyesen vélekedem-e. Ehhez nem kell ész. Ehhez semmi nem kell.

Az a világ, amiben eddig éltünk, egy álomvilág volt. Jó, tudtuk, vannak benne "rossz" emberek is. Jó, tudtuk, nem mindenki eszes. Nem mindenki lát be akár elemi dolgokat is. De ezek az emberek valahogy kordában voltak tartva. Nem tárták szélesre előttük a kapukat, mint egy vak bikának, hogy nosza, János, most szaladhatsz, bele az ismeretlenbe. Nem vonok párhuzamot: nem tudom, hogy valóban a rendőrség nyitotta-e ki a határzárat. Nem láttam rendőrt, csak kinyíló kaput és betóduló tömeget. Nem is ez most a lényeg.
Gyakorlatilag az ismerőseim zömét letilthatnám. Én nem bajlódok törléssel. Akit nem akarok látni, azt sehogyan nem akarom látni, és azt se akarom, hogy ő lásson engem. Vice versa, bár sokan csak törölnek. Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor még éppen csak ismerkedtem ezekkel a fórumokkal, és egyszer, amiért nem helyeseltem neki valamiért, kitörölt a gimnáziumi legjobb barátom nővére. Ha jól számolom, most negyvenöt éve ismerem (később visszavett). "Nem ismer?" Aztán rájöttem, hogy nála ez egy büntetés. Nálam nem, lásd elébb. Van nálam az ostobaságnak és gyűlölködésnek egy még tolerálható mértéke, akartam leírni, de ez sem igaz. Ha túl jó ismerős, akkor nem nézek oda. De egyre kevésbé tudok nem odanézni. Miért nem, teszem fel magamnak a kérdést. Azért, mert ez már nem játék. Ez már nem annyi, hogy Orbán Viktor kontra Gyurcsány Ferenc. Még csak annyi sem, hogy magyar vagy nem magyar. Ez már annyi, hogy ember vagy nem ember.

De maradjunk még az ostobaságnál. Ma megint volt szerencsém ATV-t nézni. Bakondiról azért nem mondok semmit, mert emlékeztet pár emberre a múltból, egy teológiai professzorra, egy ügyfélre, akit kifejezetten szerettem, és másokra. Mindannyian teljesen veszélytelen emberek voltak. Valószínűleg ő is az. Olga helyében én is kíméletesen bántam volna vele. Nem oszt és nem szoroz semmit. Nyilván ezért is van ott, ahol van. Aztán jött Vona. Mintha még zavarban is lett volna. És Olga, aki ilyenkor valahogy elveszti mind az okosságát, mind a szarkazmusát. Ki lehetett volna billenteni, de ő nem akarta. Meg is értem. Ki szereti, ha randalíroznak az ablaka alatt vagy az ajtaja előtt? Szóval, Vona. Miközben határszemlét tartott, mondta, valaki látott mögötte egy olyan menekültet, aki rendkívül hasonlít egy körözött terroristára. Bakondi egy elfogottról is tud. Mindeközben egész nap buszok járkálnak határtól határig, zsúfolva menekültekkel, szám szerint ma tizenötezerrel. Lassan mi magyarok nem láttunk annyit Magyarországból, mint ők. Szeptember tizenötödike óta tizenötezer bűnöző, akiket senki nem akar sem azonosítani, sem megbüntetni, pedig az új szabályozás szerint ez volna a dolgok menete. Orbán már milliókról beszél, sőt, tízmilliókról, lerohanásról, és a katonaság bevetéséről, bár fegyvert csak önvédelemből használhatnak. Be is játszanak három Humvee-t, tetejükre szerelt gépágyúval. Már csak egy veréb kellene eléjük, és teljessé válna a burleszk. Tudom, hogy nincs hozzájuk lőszer, tudom, hogy miért vannak ott, de akkor is. Így még inkább.

És akkor ma kitörölt egy tíz évvel ezelőtti, majdnem vak ismerősöm. A világ egyik legjobb lelkű lánya. "Ali Abo Sajad. Körözött jihad terrorista." Már nem javítom ki. Abo, hát Abo. Szegény Szajad apukája. Mintha Hur fiát Bén Húrnak írnám. És a többi posztja. Ki a kék hátizsákos lány, aki lefújatta (sic!) magát könnygázzal? "Lehull a lepel." Le. Zenés-táncos fújató, Röszke. Elfújatom az időt valahogy. "Leprát találtak a salzburgi menekült-lágerben." Ezt kivételesen németül rakta fel. "A nyugati média kiderítette, ki fizeti a menekültek Európába utazását." És a változatosság kedvéért: "Magyarul beszélő indiánok és táltos-barlang Ecuadorban." Egy újabb dolog, ami nehezen jut el a tudatomig. Pedig meg kellett volna értenem. Ugyanaz, mint amiért a börtönben nem a fegyőrök az igazi büntetés, hanem a rabtársak. Amiért gyűlöltem a proletárkultuszt. Amikor a szerencsétlenek/tehetségtelenek/fogyatékosok egy emberként vetik rá magukat mindenkire, aki még náluk is kiszolgáltatottabb.

De miért most borult ki az emberek lelkének e sötét és feneketlen zsákja? Most azt gondolom, tudom. Nem biztos, hogy igazam van - soha nem biztos -, de most így vélem. Azért, amiért az ember bizonyos szituációkban hajlamos összezavarodni. 1992-ben pár hetet nyaraltam a Maldív-szigeteken. Délelőtt perzselt a nap, délután volt pár óra elviselhető idő, aztán megjött a monszun, öt órakor pedig (napéjegyenlőség) a sötét. Utána vacsorázni lehetett, dugni, vagy nézni a futballozó szingalézeket (szigorúan férfiakat). A használható órákban szintén három szórakozás adódott: horgászat, ejtőernyős motorcsónakázás, és búvárkodás. Így végeztem el egy búvártanfolyamot. De miért írtam le mindezt? Azért, mert amikor először-másodszor-harmadszor merültem 30-40 méter mélyre, életemben először szembesültem a három dimenzióval. Ha nem lett volna ott az oktató, később egy vezető, simán összekevertem volna az irányokat. A fent-lent-jobbra-balra-előre-hátra egyszerűen értelmét vesztette. Mintha az űrben lettem volna.
Valami hasonló történik most is az emberekkel. Nem csak a magyarokkal. Azok a támpontok, melyekre eddig támaszkodtak, megszűnni látszanak. Megszűnni és átértékelődni? Nem, nem értékelődnek át, hanem ELVESZTIK A NEVÜKET. Mostantól nem tudni, hogyan hívják őket. Azon kapjuk magunkat, hogy az eddigi fent-lent-jobb-bal-előre-hátra egyik pillanatról a másikra nem érvényes. Egy könyvben kezdünk el élni. Egy elég borzasztó könyvben, amit eddig a kényelmes fotelből olvasgattunk. Legvadabb rémálmunkban se gondoltuk volna, hogy ilyesmi velünk is megtörténhet. Hogy MINDEN megtörténhet velünk is.

Kihúzták a lábunk alól a talajt. És aki még csak most kezdi a búvárkodást, könnyen összezavarodik. Nietzsche azt mondja, hogy "a várakozás immorálissá tesz". Miért tesz a várakozás immorálissá? MERT NEM TUDOM, MI VAN. Megfigyelték, hogy ha egy ismeretlen terepen kell oda-vissza megtenniük egy távot, a visszaút RÖVIDEBB? A visszaút MINDIG rövidebb, nem azért, mert kisebb a távolság, hanem azért, mert MÁR ISMERŐS. Ha nem tudom, mivel kell szembenéznem, sokkal nehezebben viselek mindent. Akik voltak már gyerekkel kirándulni, tudják, mit beszélek. A gyerekek őszinték.
És mivel őszinték, sokkal előbb válnak hisztérikussá. Mi magunk is azok lennénk, de türtőztetjük magunkat. Hiszen ez csak egy kirándulás. Bár nekünk is nehezebben telnek a percek, különösen, ha NEM TUDJUK, HOVÁ TARTUNK. Vagy, ha nem tudjuk, ahová tartunk, hol van pontosan.

Az ember, még a legbutább ember is, igyekszik valami biztos pontot találni. Félig pánikban van, fogalma sincs, hol jár, mi fog vele történni. Elkezd kapkodni. Nem néz semmit, csak magát. És itt kezdődik, amiről az első bekezdésben azt írtam, hogy megbocsáthatatlan. Nem uralkodik magán, jó. Ha egyedül volna, semmi kivetnivalót nem találnék benne. Még sajnálnám is. DE NINCS EGYEDÜL. Nem képes rendezni magában az új tapasztalatait. Még ez is jó. A nem jó az, hogy ahelyett, hogy elismerné ezeket, csinálni akar valamit. Nem próbál meg gondolkodni, vagy szemlélni, hanem HELYETTÜK tenni akar. Tenni kényszerül, gondolja magában. Megpróbálja megoldani. Pontosan úgy, mint mindenki, aki pánikba kerül: elkezd vaktában csapkodni. És közben keresi a fogódzókat. Meg is találja, de ott már vannak. Valakik, akik elállják az útját. Akiket el kell tüntetnie, hogy megragadhassa őket. Hogy visszakeveredjen velük a régi, megnyugtató világába. A biztonságba. Végül talál magának egy TEKINTÉLYT, aki mindezt alá is támasztja.

Fogalma sincs, merre jár. Csak úszik, úszik, úszik... valamerre. Jó eséllyel saját pusztulásába. Akik nem tartanak vele, azokról azt hiszi, hogy visszahúzzák, a többiekről pedig azt, hogy elállják az útját. Ezért megpróbálja őket ő elpusztítani. Nem egyedül persze, hanem a vele egyívásúakkal karöltve. Önvédelem, mondják. Élethalálharc. Miután a kiirtandók védekeznek, azzá is válik. Végül, rengeteg szenvedés után a kevés megmaradtak kimásznak valahogy a szárazföldre, megrázzák magukat, felakasztják a még életben levő egykori hangadókat, és igyekeznek elfelejteni mindent.
Ismét szilárd talaj van a lábunk alatt, mondják megkönnyebbülten.

2015. 09. 22.

 

Szerző: 
Gaál Péter

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1