"Istenem, Istenem, mi lehet az oka,
kétszer is köszöntem, senki nem fogadta?"
(Kőmíves Kelemen)
Angolul if. Életem egyik legjobb filmjének a címe. Abba a sorozatba illeszthető, amibe a (francia) Négyszáz csapás, Ottlik Géza regénye, az Iskola a határon vagy Czakó Gábor Iskolavár-a.
Ma megint megjelent a "ha". Előtte aludtam fél órát - nem szégyen, még ha délben történt is, kiböjtölöm majd éjszaka, háromnál előbb ritkán fekszem le mostanában, már majdnem egy éve - és álmodtam is valamit. Egy nagy, gangos ház második emeletén laktam, ahonnét egy tűzlétrán keresztül is fel lehetett jutni a legfelső szintre. Kíváncsiságból felmásztam, és balra tekintve egy teraszra láttam. Egy napszemüveges, hosszú hajú fiatalember feküdt ott valami nyugágyfélében - nyár volt -, mellette a barátnője teregetett. Mindketten rám néztek, bár épp csak a fejem látszhatott ki a mellvéd mögül. Ezek azt hiszik, hogy én most kukkolok, futott át rajtam. Villámgyorsan lemásztam, egész az udvarra, és megpróbáltam eltűnni. Hogy sikerült-e, nem tudom, mert felébredtem. Már az ágyban, de még ébren azon gondolkodtam, hogy az ember vagy kap, vagy ad. Más variáció nincs. Illetve van: a kettő együtt. Anyagcserétől a munkáig, szerelemtől a gyűlöletig, születéstől a halálig. Kap ingyen szeretetből, vagy elvesz, ad magától, vagy azért, mert úgy érzi, más lehetősége nincs. Sok köze nem volt az álomhoz, bár nem vagyok álomfejtő.
Itt közbevetőleg meg kell jegyeznem valamit: "az ember". Két napon belül háromszor hallottam. "Ilyenkor az ember". Nem: ilyenkor, aki mondja. Tegnap beszélgettem Eszter lányommal a történelemről. Végre egy gyerekem, akinek a hasznára is lehetek. Latint és spanyolt tanul, történelem-magyar szakra akar jelentkezni jövőre. Vér nem válik ízzé. Pardon, vízzé. Ízzé épp válhat, csak a megfelelő helyre kell hozzá elmenni. Soha ne próbálja a történelmet "objektíven" nézni, mondtam. Úgy végképp ne, ahogy tanítják. Ahogy sugallni próbálják. Mintha a történelemtudomány, s rokona, Auguste Comte találmánya, a szociológia egzakt tudomány volna. A történelem nem elkülöníthető a szereplőitől, ahogy egy színdarab sem a színészektől. Ráadásul ez nem előre megírt színdarab, hanem improvizáció. Mindez persze nem csak a történelemre igaz. I. Napóleon, II. Vilmos császár, Vlagyimir Uljanov, alias Lenin, Joszif Dzsugasvili-Sztálin, Adolf Hitler, horribile dictu Orbán Viktor munkássága éppúgy az életükből, meghatározó módon a gyermek- fiatal korukból következik, mint egy akármilyen nagy hatású filozófusé, íróé, vagy vallásalapítóé. Schopenhauer és tarzuszi Szent Pál nőgyűlölete éppúgy, mint a Római Köztársaság koporsójába az utolsó előtti szöget beverő Lucius Cornelius Sulla Felix proscribálásai, holtrovásra tételei vagy utódja, Julius Caesar gall háborúja. Karl May indiánregényei éppúgy, mint Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista Kiáltványa.
"Csókoljon, legyen véleménye, elegáns egyértelműen, figyelmes, szex egyértelmű, zülljön, utolsó értelmetlen lenne máshogy...szóval nálam nincs ha", írta nekem ma egy kedves hölgy "a férfi"-ról. Ami olyasmi lehet, mint "az ember", csak nemi identitással ellátva. "A nekem tetsző férfi" már pontosabb, de még ez sem az igazi. Olyan férfi vagy nő, aki pont olyan, nem létezik. Azért nem létezik, mert az akkor mi lennénk. Az ideálunk bennünk él. Ha pedig bennünk él, nem elkülöníthető tőlünk. Mi vagyunk. Nincs mit gondolkozni róla. Nincs mit tapasztalni róla. Nincs mit tapasztalni MAGUNKRÓL általa. A "külvilág" pedig épp erre való.
A valóságos ember tévelyeg. Csókolni csókol, de nem mindig akkor és nem mindig úgy, ahogy szeretnénk. Bizonytalankodik. Figyelmetlen. Apropó: figyelem. "Te nem rám figyelsz." Vagyis nem arra figyelsz, amire én szeretném, hogy figyelj. Arra figyelsz, ami téged érdekel. Hát, arra. A többit esetleg megjegyzed. Ha pontosan jegyzed meg, akkor fogják rád azt mondani, hogy milyen figyelmes vagy. Hiszen ezért is jegyzed meg. Nem lelked legmélyéről fakad, bár az volna az igazi. Azt várják el tőled. De akkor, lásd előzőeket, nem te lennél te, hanem te én lennél. Van ilyen, csak ritka, és az is csak közelítés. Egy régi hölgyismerősöm megengedte egyszer, hogy egy másik lány nála töltsön pár éjszakát, mert nem volt hova mennie. Amikor ajtót nyitott neki, földbe gyökerezett a lába. Szervusz, "én" - csak ennyit tudott hirtelenjében kinyögni. Azóta is együtt laknak. De ez ritkaság. Az ember ad és kap.
Zülleni viszont züllik. Kérni sem kell. Véleménye is van, de...nem mindig fogadják. Legtöbbször akkor fogadják, ha megegyezik a célszemély véleményével. Legalábbis ő úgy gondolja. Úgy lehet érteni. Hasonlít rá. Kicsi módosításokkal elfogadhatónak vélik. Ha nem, vagy elmegy a fülek mellett, vagy meg akarják változtatni. Jobb esetben eszmecserével, rosszabb esetben vitával, még rosszabb esetben erőszakkal. Gondolkodjon el, kedves Olvasó: ha valakinek elfogadja a véleményét, KINEK a véleménye lesz akkor az tulajdonképpen?
És mi történik, ha nem fogadja el? Megmondom, mert úgysem erre gondol: megfosztja magát egy tapasztalástól. Nem azt mondja, hogy "szervusz, én".
Becsapja az ajtót... saját orra előtt. Kizárja magából saját maga másik oldalának a megtapasztalását. Ellenséges külvilágként éli meg, amit saját magaként is meg lehetne élnie. Szembeállítja saját magát saját magával. Saját magát leválasztja saját magáról.
Nálam nincs "ha", írta a hölgy. Előtte pedig leírta, hogy nála csak "ha" van. Akkor van nálam esélyed, HA csókolsz, lefekszel velem, elegáns és figyelmes vagy, ugyanakkor bohém is. "Ha" akkor nincs, ha TE szabsz NEKEM feltételeket. Ha TE vagy körülményfüggő.
A "ha" két verzióban is értelmezhető. Két módban: kijelentőben és kérdőben. A hölgy verziója a kijelentő. Ha ez és ez történik, akkor ez és ez lesz. Ha ilyen vagy, én ilyen leszek. De van egy másik lehetőség is, a kérdő mód. Ami úgy kezdődik, hogy "mi lenne, ha?". És ha el akarjuk kerülni az előbbi végkifejletet, nem állítással, hanem TAGADÁSSAL folytatódik. Téged tapasztallak. Viszont szabadságomban áll BÁRMILYEN választ adni. MI LENNE, HA NEM EZT A VÁLASZT ADNÁM RÁD?
A bevezetőben felsorolt összes mű nevelőintézetekben, gyerekek között játszódik. Mindegyik két lehetőséget vet fel, ugyanazt a két lehetőséget, amit a legutolsó bekezdésben leírtam. "Mi van, ha" és "mi lenne, ha". A Négyszáz csapás végén a főszereplő áll a tenger előtt. Tovább már nem tud menekülni.
Csak áll, és nézi.
2014. 09. 26.