Intelligencia nélkül nincs jóság, mondta David Hume. Mondott ő más érdekeseket is, például azt, hogy "minden tapasztalatból eredő következtetés abból a feltevésből indul ki, hogy a jövő a múlthoz fog hasonlítani". Ezt MEGSZOKÁSNAK nevezte. És a megszokás, tette hozzá, szemben az elemző reflexióval, tévedéshez vezet.
De most maradjunk a jóságnál. Hát hogyne volna jóság intelligencia nélkül, mondta ma valaki, akivel erről beszéltem. Hány "egyszerű" (egyike a feleslegesen finomkodó kifejezéseknek) embert ismerek, tette hozzá, akik kifejezetten jók. Eszük semmi, mégis jók. Hogy megértsük... francba az emberrel. Nézzük meg az állatokat.
A kerry blue terrierről olvastam egyszer, hogy "az egyetlen terrier, ami jó". Jóságos, érthette a szerző. Hát nem, kedveseim. Jóságos állat nincs. Nem is lehetséges.
Nade a Muki, hápog most az Olvasó. Bár csak keverék, de az valami olyan, de olyan jóságos. Még a tekintete is. Mindent megbocsát. Semmiért nem haragszik. Mindent elnéz. El lehet előle venni a táplálékát. Megosztja a többi kutyával. Ahogy rám néz... olyan gyöngéden...SZINTE ELOLVADOK.
Nem veszi észre, drága Olvasó, hogy itt nem egy kutyáról, hanem egy EMBERRŐL beszél? Amit (helytelenül: akit) fogta magát, és antropomorfizált, vagyis EMBERKÉNT értelmezett, HOLOTT NEM AZ.
A "jó" nem létezik "rossz" nélkül. Nem definitíve nem létezik: hogy megelőzzem az újabb félreértést, a "rossz" nem a "jó" logikai ellentéte, mert az a "nem jó". Abban, amit közönségesen "rossz"-ként aposztrofálnak, mindig van valami kicsi "jó" is. Vagy inkább kicsi "nem rossz". De mind a "jó" és mind a "rossz" attól jó és rossz, hogy annak TUDJUK. Nem annak ÉREZZÜK, mert az már a második lépcső. Miért? Azért, mert az érzés és a (racionális) tudás az embernél szimbiózisban működik. Egyik függ a másiktól. Nem túl jó, hogy így van, mégis így van. Ha viszont különválasztjuk őket, kapunk egy... kapunk egy gépet és egy állatot.
Mi, emberek lévén, megfogalmazott gondolatokkal gondolkodunk. Vannak ugyanakkor dolgok, melyekkel szemben kifejezetten gátlásaink vannak. Másokkal szemben meg késztetéseink. Én például nem szúrnék bele kést senkibe. Le se lőném. Semmi olyat nem tennék magamtól, amitől megsérülne vagy meghalna. És akkor tegyük fel a kérdést: MINDIG? Persze, hogy nem mindig. Nem csak az a kivétel, ha megtámadnak. De már ez is érdekes. Sokkal nehezebben járna el a kezem, ha abból nekem valami bajom származhatna, mintha a törvény egyértelműen engedélyezné. Akkor inkább mondjuk elfutnék. Így viszont talán olyan módon is védekeznék, ami messze meghaladja a támadás veszélyességét. Az SS úgynevezett bevetési csoportjaiban, Einsatzgruppéiban, amelyek - kis létszámuk ellenére - zsidók sokasága lemészárlásáért voltak felelősek, többek között AKADÉMIKUSOK is szolgáltak. Legalábbis a kezdeti időkben az SS volt a német fegyveres erők egyetlen testülete, ahol nem zárták a szekrényeket. A lopás ismeretlen fogalom volt. Bekerülni eleve csak FEDDHETETLEN előélettel lehetett.
Tehát a "jó" cselekedetek és a "rossz" cselekedetek attól jók, illetve rosszak, hogy jónak, illetve rossznak GONDOLJUK őket. "Úgy önmagukban" semmilyenek. Na és a társadalom? A társadalom ugyanilyen. Ő is a saját szempontjai szerint ítél.
De mi van akkor, ha valaki nem ítél? HA ELEVE JÓ?
Akkor..akkor itt jutottunk vissza a kutyához. Eleve SEMMILYEN. Eleve olyan, amilyen. Ha ő nem tudja saját magáról, akkor semmi egyebet nem csinál, mint önmaga érzésvilágát, illetve lényét adja. Ha nem eszik a tiltott fáról, akkor a "boldog együgyűség" állapotában leledzik. Ahogy a Hegyi beszédben Krisztus megfogalmazta. A paradicsomi állapotban. Ami a vallások szerint a racionális tudattal rendelkező lények közül eredendően egyedül az Istennek (isteneknek, bár a politeizmus nem politeizmus, hanem más nézőpontból sokarcú monoteizmus) dukál.
Talán ezért is írta azt az általam milliószor idézett mondatot az olasz haditudósító Curzio Malaparte, a második világháború északi frontját járva, hogy "az állat Krisztus".
Ha az ember jó, Isten nem jó. De Isten jó, fordítja ezt meg a reformáció, tehát az ember nem jó. Nincs meg benne többek között... mi nincs meg benne? A MINDENT TUDÁS (latinul omniscientia) képessége. De, reformáció ide, reformáció oda, VALAMENNYI mégis van benne. Kiben mennyi. Ha semmi nem volna, akkor - szintén szinkronban a reformáció tanításával - mindenestől rossz volna. De talán nem mindenestől rossz. Annyira nem rossz, amennyire TUDATOSAN jó.
Enélkül állatkák volnánk. Öntudatlan, édibédi állatkák. Öldösnénk és eszegetnénk egymást, boldog paradicsomi tudatlanságban. Vagy, feltételezve egy valódi Édenkertet, dugnánk éjjel-nappal, simiznénk és szeretgetnénk egymást, gyümölccsel kínálgatva közben. Mert ugye, az egyéb állatkákat sem bántjuk.
Jóság volna ez, kedves Olvasó?
Csak innét, a Pokol tornácáról nézve. Esetleg. Miután eldöntöttük magunkban, saját nyúlfarknyi eszünkkel, hogy MI A JÓ ÉS MI A ROSSZ.
2014. 05. 31.