Those were the days 3. (A Kádár-korszak)
A gimnáziumi építőtáborokat megúsztam. A politika soha nem szeretett (én se szerettem őt). Még kisdobosnak automatikusan felvettek, de úttörőnek már csak muszájból, a KISZ-be meg csak kínkeservesen, az osztályból utolsó előttinek, annak is csak azért, mert az előttem beszavazottak engem is beszavaztak, de a többséget továbbra is az eredeti létszám felétől számították, nem kalkulálva a növekedéssel. Én aztán bejuttattam az utolsónak maradott kívülállót, és ezzel biztosítottuk, hogy legalább erről az oldalról senki egyetemi felvételije ne legyen veszélyeztetve. Rajtam nem segített, de másokon igen. Én addigra már a tantestületi megrovásig (a kicsapatás előtti utolsó állapot) begyűjtöttem mindent, amit csak lehetett. Negyedik gimnáziumban - az Apáczaiba jártam tizenkét évig, még általánosba is, mindig B osztályba - az Astoriánál levő Pepita Oroszlánt elhagyva hajnalonként az iskola Cukor utcai kapujához vezetett az első utunk, hogy itt szabaduljunk meg a feles folyadékmennyiségtől. A tanév vége felé a felrobbantását is tervbe vettük, még a dinamitunk is megvolt hozzá, csak gyújtózsinór nélkül, így aztán ez a terv füstbe ment.
Az érettségi még jó buli volt. Tételt messziről se láttam előtte, ezt, mivel egész utolsó évben összesen három órát tanultam (a legutolsó padban ültem a haverommal, amit hátrahúztunk egészen a hospitálópadokig, a tanárjelöltek helyéig - az Apáczai gyakorló gimnázium volt - és a délelőtt nagy részét alvással töltöttük), feleslegesnek is ítéltem. A szerencse nem hagyott el. Az 1974-es év volt az eddigi egyetlen, amikor nem adtak érdemjegyet, csak minősítést: nem felelt meg, megfelelt, dicsérettel megfelelt. Én fizika tagozatra jártam, orvosira felvételiztem, tehát fizikából, matematikából, biológiából és magyarból kellett érettségiznem. A történelem nem volt kötelező, de - akármilyen meglepő is lesz ez a ma engem olvasónak - nem is szerettem. Nem tankönyvből (így akár még érdekes is lehetett volna), hanem jegyzetekből kellett tanulnunk, főleg a tanárunk kedvencét, a Kiegyezés és az első világháború közti időszakot, a Tisza családtól Gaál Gasztonig, a Függetlenségi és 48-as Párt egykori képviselőjéig, aki Horthy alatt a Nemzetgyűlés (Országgyűlés) elnöki tisztségéig vitte. Nem egy Kövér László volt, az biztos. Ha úgy látta, a vita kezd elmérgesedni, még a pulpitusról is lesétált, hogy megbékítse a feleket, sőt volt, hogy a kompromisszum reményében még a Parlament óráit is megállíttatta, nehogy kifussanak az időből.
Írásbeli előtt semmit nem tanultam, mert minek. Valahogy átvergődtem rajtuk, matematikából és fizikából nem is olyan rosszul, saját legnagyobb meglepetésemre. Az egyszerű dolgokat soha nem szerettem, de például matematikából a differenciálszámítást és az integrálszámítást már igen, és pont a gömb térfogatának a kiszámítása volt a feladat, amihez mindkettőre szükség volt. Nagy segítséget jelentett, hogy azokon az órákon nem aludtam. A szóbeli persze már más műfaj volt. Ott nem lehetett megúszni a tanulást, még akkor sem, ha az érettségit illető alaptételem szerint mindenki, a vizsgabizottságig bezárólag abban érdekelt, hogy a jelöltek átmenjenek, hiszen különben nekik lenne velük nyári pluszmunkájuk. A biológiát mindig szerettem, nagyjából meg is jegyeztem, különben sem volt rá időm. A magyart legalább annyira szerettem, de azért nem ártott belenéznem. Két könyvet olvastam el mindössze, Szerb Antaltól a Magyar- és a Világirodalom történetét. Úgy gondoltam, ennyi bőven elég, ha három nappal a szóbeli előtt nézem át őket, csak nem felejtem el addig. Elég is volt. Utolsó este a barátommal elmentünk a szintén az Astoriánál levő Szovjet Kultúra és Tudomány Házába, ahol kiváló rumos teát és pirogot lehetett kapni, onnét át a Rézkakasba, majd hajnali kettő körül haza. Felébresztettek nyolckor. Kurva álmos voltam, erre megittam fél liter kávét, ettől és a megpróbáltatásokra gondolva, amelyek rám várnak viszont ideges lettem, amire kénytelen voltam lenyelni négy Eleniumot. Ezután nem sok minden érdekelt már. Magyarral és Vörösmartyval kezdtem. Róla személy szerint nem sokat tudtam, de a romantikáról, hála Szerb Antalnak, már igen. Közben eszembe jutott, hogy - Gyulai Páltól tudjuk, írja Szerb Antal - a Szép Ilonkából az a két sor született meg először, hogy "Hervadása liliomhullás volt: / Ártatlanság képe s bánaté", az is, hogy Victor Hugonak hány centis szakálla volt, majd a magyar szakos bizottsági elnöktől azzal a méltatással, hogy "ez már egyetemi szigorlat" a megkapható legnagyobb bókot elkönyvelve biológiából is dicsérettel megfeleltem.
A felvételi viszont még csak nem s hasonlított az érettségihez. Kettes lévén fizikából - mit csináljak, csak az a parányi atomfizika érdekelt belőle, amit negyedik végén tanítottak - reményem se volt az orvosira, de megpróbáltam. Bementem, ott ült a felvételi bizottság. "Mondja, fiatalember" - kezdte az ottani elnök - "nem zavarja magát ez a hosszú haj? No mindegy, csak nyugodtan készüljön fel. Apropó: volt már valami dolga a rendőrséggel? Hagyja, most ne is válaszoljon. Csak nyugodtan, ne kapkodjon." Fizikából a gyorsulást húztam. Ennél egyszerűbbet már nem is lehetett volna. El is kezdtem: időegységre eső sebességváltozás. Nem, mondta a vizsgáztató. Szerintem ez. Szerintem meg nem. Akkor micsoda? Sebességváltozás per idő. Csoda, hogy az emlősök légzőmozgása helyett biológiából a békáról és arról kezdtem értekezni, hogy a béka - akit cigarettáztatni is lehet, sőt ki is lehet pukkasztani - mennyiben tekinthető emlősnek?
Ettől számítható ismerkedésem a szocialista munkával és gazdasággal.
Folytatjuk.
2013. 01. 14.