„A tömegek kenyere a propaganda.” (Joseph Göbbels)
„Betörő elvtársak! Kár a fáradtságért: a bolt üres.” (Ayn Rand)
A regény címe eredetileg We the Living, Mi, az élők volt, csak a fordításban lett Fogoly lelkek. Ayn Rand, a szerző, eredeti nevén Alisza Zinovjevna Rozenbaum, harmincegy esztendős, zsidó nemzetiségű volt szovjet állampolgár az 1936-os megjelentetéskor már tíz éve az Egyesült Államokban élt. Ez volt az első könyve, Magyarországon a háború után nem adták ki többet. „A történetet önéletrajzi regényként emlegetik, de Rand szerint nem az: a mese kitalált, csak a díszlet valódi. Pici piros alma, hova gurulsz, merre? / Nincs már Oroszország, fellázadt a népe, / …Bolseviki lánynak fehér a legénye, / Állj meg, piros alma, ne gurulj messzire…” – ezen a dalocskán, vagyis inkább dalocska-töredékeken kívül – negyven év távlatából – a cselekményre már csak nagy vonalakban emlékszem. A hangulatára inkább – nyomasztó volt, mint az 1944-es év is lehetett, amikor magyarra fordították. Hogy a szerző zsidó, és bő tizenhárom éve a velünk hadban álló Amerika polgára, a háborús propagandával összehangzó tartalom mellett egyetlen cenzort nem érdekelt.
„És érzitek-e, ti, európaiak, hogy máris az egész világ átváltozott. A ti lapos, száraz kategóriáitok eltűntek, nincsenek többé. Hol a jogtudományotok? Hol vannak a törvényeitek? Hol a büszkeségtek? Pedig Európában abból épül föl minden. Egész Európa büszke, és a büszkeségéből fakad minden. Nem kell! Nem kell! Eget! Eget! Eget adj nekünk. De az ég…Ott van, hol a rabság. Ahol a rabok boldogabbak az uraknál. Ott, hol ’a rabok boldogabbak az uraknál’ – ott rejtőzik Izrael titka. Mert Szulamit boldogabb volt Salamonnál és Hágár szebb Ábrahámnál. Bizony.” Ezt már egy másik orosz író, Apollinarija Szuszlovának, Dosztojevszkij egykori szerelmének (és mindkettejük élete megkeserítőjének) férje, Vaszilij Rozanov vetette papírra. Nem e világra való, lassú, álmodozó, töprengő emberek: az oroszoknak az iváson kívül a sakk való egyedül, mondta édesanyám néhány évvel ezelőtt. Rozanov élvezetéhez valóban elég néhány pohár vodka, de Randhoz az is kevés. Amikor a We the Living-re azt írtam fentebb, hogy nyomasztó, nem voltam egészen őszinte. Kifejezetten rossz könyv volt, gejl és szentimentális. Ugyanaz az egyoldalú szentimentalizmus áradt belőle, mint az elítéltek novelláiból a Börtönújságban vagy az egykori német SS Meine Ehre heißt Treue (Becsületem a hűség) jelmondatát magára tetováltató magyar fiatalember szájából, ha a hazáról vagy a magyarokról beszél. A címe viszont a fordító akaratlan telitalálata volt. A lelket sem a büntetés-végrehajtásnak, sem semmiféle idegen hatalomnak, de még a proletárdiktatúrának sem áll hatalmában fogva tartani: erre egyedül önmaga képes.
A propaganda, akárcsak a Börtönújság, nem az észhez, hanem az érzelmekhez szól. Ez eddig egy sima közhely. Csakhogy az érzelmek jóval elemibbek, mint az ész, rengeteg hatás alakítja őket, és az utóbbival legtöbbször köszönőviszonyban sincsenek. Nem Hamvast plagizálva, de az ő stílusában azt lehet mondani, hogy az érzelmek a lélek belebódulásai a külvilágba. Az érzelmek a lélek börtönőrei. Magánzárkától eltávozásig, szigorítástól kedvezményekig mindent engedélyezhetnek, ahogy kedvük tartja. Hidegfejű üzletemberek egyik pillanatról a másikra lánglelkű hazafiakká lehetnek, dúsgazdag indiai maharadzsák, életük delén mindenüket hátrahagyva, koldus szerzetesekként róhatják a világ országútjait. 1647-48 havas telén egy semmittevésre kárhoztatott katona, Zrínyi Miklós megírja a 15 énekből álló Szigeti veszedelmet, 1873-ban az egyik legnagyobb francia költő, a tizenkilenc esztendős Arthur Rimbaud mindörökre hátat fordít az irodalomnak és elmegy Afrikába elefántcsonttal kereskedni. Káin megöli tulajdon testvérét, Ábelt, Rómeó Montague szerelme, a halottnak hitt, ellenséghez tartozó Júlia Capulet után hal, majd a valójában élő Júlia őutána. Az ugyanazon Krisztus tanításairól másként vélekedő Protestáns Unió és a Katolikus Liga hadakozása harminc évig, 1618-tól 1648-ig, a vesztfáliai békekötésig tartott. A vallási ellentétek azonban legkevésbé sem gátolták az 1643. november 16-i gyulafehérvári egyezmény szerződő feleit, nevezetesen a katolikus Franciaországot, a protestáns Erdélyt és Svédországot a katolikus II. Ferdinánd császár elleni szövetség megkötésében. „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám” – mondja Krisztus a Máté írása szerint való evangélium 10:34-37-ben. Az ateista volt papi szemináriumi növendék, Joszif Visszarionovics Sztálin ezt szó szerint visszhangozhatta volna (Jézus helyébe természetesen saját magát helyettesítve). A család a Vozsgy kedvenc vadászterülete volt. Külügyminiszterének, Molotovnak ugyanúgy meg kellett tagadnia érte feleségét, a bódító illatú Krasznaja Moszkva parfüm szülőanyját, Polinát, mint az államfő Kalinyinnak sajátját, a pisze orrú észt Jekatyerina Ivanovnát. Előbbiek a Gulágra kerültek, de Sztálin titkára, Poszkrjobisev felesége, a huszonkilenc éves Bronka már életét adta férje hűségének bizonyítékául. A hadviselő felek többi országához hasonlóan az első világháború kitörésekor a nacionalista eufória Németországban is háttérbe szorított minden ideológiai ellentétet. Alig több mint négy év elteltével a szintén Németországban megalakult, egy volt katonaszökevény, Ernst Thalmann vezette Roter Frontkampferbund, Vörös Frontharcos Szövetség beléptető esküje már így hangzott: „Sohasem felejtem el, hogy a világimperializmus háborút készít elő a Szovjetunió ellen. Sohasem feledem, hogy az egész világ munkásosztályának sorsa megbonthatatlanul összekapcsolódik a Szovjetunióval.(Fogadom, hogy) az imperializmus frontján és a hadseregben csak a forradalomért dolgozom; a forradalmi harcot a német burzsoázia megbuktatásáért folytatom. Az orosz és kínai forradalmat minden eszközzel védelmezem. Állandóan és mindig a Szovjetunióért és a győzedelmes világforradalomért harcolok.”
A tömegre – ez szintén közhely – az érzelmeken keresztül lehet hatni. Érzelmei mindenkinek vannak, esze már kevésbé. A propaganda nem a lelket, hanem a lélek börtönőreit táplálja. A tartalomra nézve egyetlen kívánalom az egyszerűség. A hangsúly a külsőségeken van: a szónok öltözetén és viselkedésén, az előadás módján, a sokaságon, látványon és zenén. Ha a kubai forradalmárokat idéző külsejű Orbán Viktor nem Nagy Imre újratemetésén, több százezer ember előtt mondja el emlékezetes 1989-es beszédét, hanem egy egyetemi klubban, a Fidesznek ma nem volna kétharmados parlamenti többsége. De akkor sem volna, ha beszédeit az emberek többsége értelmezni akarná, elvonatkoztatva attól, hogy ezek az ő beszédei.
1949-ben ellenzéki tevékenységért letartóztattak egy leningrádi diákot. Miután a bíróság elmegyógyászi szakvéleményt kért róla, a vizsgálatok elvégzése céljából kórházba szállították. A diák a kórházban papírt és ceruzát kért. Az írást elolvasta a kirendelt pszichiáter, és ennek alapján elkészítette szakvéleményét: mániákus depresszió és nagyzási hóbort.
A papíron egy vers volt, Az ember címmel. A diáknak, aki csak megtanulta, ezen túl semmi köze nem volt hozzá: a költőt Makszim Gorkijnak hívták.
Ami a hallgatóság egy részénél zene a fülnek, az a többieknek közömbös, vagy érthetetlen és ellenszenves zagyvaság. A diktátorokat, függetlenül fizikai és szellemi valóságuktól, rajongótáboruk azért látja nagynak, mert képes kapcsolatba hozni velük valamit, amire annak az épületnek a megerősítéséhez, amelybe saját lelkét zárta, szüksége van. Aki más anyagból építkezett, ezt csak felfogni lehet képes, megérteni soha. Lord Halifax, Chamberlain későbbi külügyminisztere 1937. november közepén Berlinbe érkezett. Részt vett Göringgel egy rókavadászaton (el is keresztelték Halalifaxnak), majd november 19-én meglátogatta Hitlert – akivel előzőleg soha nem találkozott - a Berghofban. Ahogy kiszállt az autóból, kalapját majdnem az elébe siető, lakájnak gondolt, jelentéktelen külsejű, bajuszos emberke kezébe nyomta. Később, már a tárgyalóasztalnál hálát adott ösztöneinek, hogy visszatartották ettől.
Egy ideológia már attól a pillanattól elkezd különválni az ideológustól, mihelyt az első tétele megszületett. Függetlensége minden további tétellel növekedni fog, míg végül az ideológus teremtőből kiszolgálóvá válik. Az első követő csatlakozása után ez a sors vár aztán az ideológiára is. Azt az egyre szélesedő szakadékot, amely a teremtőjétől elidegenedő, maga útját járó ideológia, és az ideológiájától elidegenedő, maga útját járó szervezet között képződik, kísérli meg áthidalni a propaganda. Torzító tükröt helyezve a valóság elé, megpróbálja azt láttatni, amit a néző látni szeretne, vagyis azt, ami többnyire: nincs. Sem igaznak, sem logikusnak, sem összefüggőnek nem kell lennie, egyetlen feladata a célközönség érzelmeinek kiszolgálása. Ha Titánia, Oberon tündérkirály civakodó felesége szerelmes akar lenni, szerelme tárgyául még egy szamár is megteszi, ameddig Puck (és Shakespeare) varázslata el nem múlik.
A szamár, pontosabban szamárfejű ember a Szentivánéji álom-ban athéni polgár volt, és a Zuboly nevet viselte. Volt egy magyar Zuboly is: Bányai Elemér, Ady Endre barátja, a Szamosújváron született és az első világháború első évében, az uzsoki szorosnál elesett újságíró. A Zubolyt mint írói álnevet használta, emléktábláját Ady hozzá írt versével éveken keresztül szinte minden nap láttam az Eötvös-klubban, amely egykori törzshelye, a szintén egykori, egyben mai Centrál Kávéház helyén működött sokáig.
Zuboly nem véletlenül barátkozott a nála mindössze két évvel fiatalabb Adyval: mindketten polgári radikálisok voltak, mindketten szabadkőművesek, mindketten írtak újságot. Ha megérik a kommünt, valószínűleg háttérbe húzódtak volna, hogy a Tanácsköztársaság bukása után Horthy ellenzékeként folytassák tovább. Később, mint a szintén polgári radikális, szintén újságíró Fényes László, a háború előtt Tisza István engesztelhetetlen politikai ellenfele, talán ők is emigrálnak, de az emigrációban is megmaradtak volna azon az úton, amin sok évtizeddel azelőtt elindultak. Ugyanúgy, ahogy minden tapasztalat ellenére megmaradt kommunistának a Rákosi alatt bebörtönzött káderek döntő többsége is, az életfogytiglani fegyházra ítélt Kádár Jánostól a volt szociáldemokrata, jogerősen halálra ítélt (később a büntetést életfogytiglani fegyházra enyhítették) Marosán Györgyig.
Volt Sztálinnak egy régi grúz barátja, bizonyos Szergo Kavtaradze. Szergo egy valódi hercegnőt vett feleségül, akinek keresztanyja nem kisebb személyiség, mint maga Maria Fjodorovna cárné, a kivégzett II. Miklós anyja volt. 1936 végén oly sokakkal együtt őket is letartóztatták. Mindkettejüket megkínozták. Három évet töltöttek a Lubjankában, hermetikusan elzárva a külvilágtól, még saját lányuktól is. Az akkor tizenegy éves Maja nem nyugodott bele. Leveleket kezdett írni Sztálinnak, és minden egyes levelet a „Maja Kavtaradze úttörő” aláírással zárt. A sokadik levelet olvasva a Vezér megkönyörült a házaspáron. Miután Kavtaradze és felesége már néhány hetet szabadlábon töltött, éjjel tizenegy órakor Berija kíséretében meglátogatta őket. Maját, aki egészen addig a pillanatig gyűlölte őt, Sztálin a térdére ültette, és rámosolygott: „szóval te vagy Kavtaradze úttörő”. „Méz- és mogyorószínű, ragyogó szemei voltak” – emlékezett később erre a pillanatra Maja. Sztálin végigmérte anyját, az egykor fekete hajú grúz Vacsnadze hercegnőt, aki most galambőszen, megtörve állt előtte. „Túl sokat kínoztunk” – mondta neki. „Vakuljon meg fél szemére, aki a múltat említi” – vágta rá azonnal a hercegnő.
Egy úr a városban sétálgatva gyönyörű kirakatra lesz figyelmes, amely tele van antik műtárgyakkal. Mivel az egyik szobor nagyon megtetszik neki, bemegy a boltba, és az ára felől érdeklődik. „Nem eladó” – mondja a boltos. „Akkor talán az a miniatűr asztalka?” „Az sem eladó.” „És az a festmény ott balra?” „Semmi sem eladó, ami a kirakatban van” - rázza fejét a boltos. „De itt az üzletben nem látok a berendezésen kívül semmit” – értetlenkedik a vevő. „Hogyan is láthatna? Én mohel vagyok, kérem.” „Az meg ki a csuda?” – kérdezi a vevő. „Nézze, nálunk, zsidóknál a mohel az az ember, aki a khmmmm…körülmetélést végzi.” „Nade akkor miért rakott ki a kirakatba szebbnél szebb régi tárgyakat?” „Mondja meg nekem őszintén, uram,” – néz rá a mohel – „mit rakjak ki?”
Nincs olyan kommunista, szociáldemokrata, liberális, polgári demokrata, nemzetiszocialista, aki mindaddig, ameddig kommunistának, szociáldemokratának, liberálisnak, polgári demokratának, nemzetiszocialistának vallja magát, meghasonlás nélkül beismerhetné, hogy a kirakat és a bolt belseje mindig különbözik. Pedig különbözik: azokból, melyeket a vevő a kirakatban lát, odabent nem kapható semmi. „Itt valami tévedés lesz” – mormolja a betévedő. „Ez biztosan nem az az üzlet.” „Minden emberi alkotás tökéletlen” – tárja szét kezeit a pap. „Az igazi Jeruzsálem a mennyei Jeruzsálem.” „De hol van a Menny,” – kiált fel a betévedő – „és miféle Jeruzsálem az?”
„Ha megversz is, imádlak én, / Te drága rossz apacslegény” – énekli az apacsleány Lehár Ferenc: A három grácia (az eredeti, 1922. május 3-i milánói bemutatón La danza delle Libellule, az azt majdnem egy évvel követő bécsin Libellentanz, Szitakötőtánc) című operettjében. De nem azért imádlak, folytathatná a leány, amilyen valójában vagy. Azért imádlak, mert el tudom képzelni, hogy olyan vagy, amilyennek látni akarlak. És azért akarlak olyannak látni, mert valamiképpen beleillik abba az álomvilágba, amelyet tégláról téglára én építettem a lelkem köré, és amelynek veled együtt egyetlen szereplője, története, gondolata, bármit is hazudjak magamnak, nem valaki (vagy valami) másról, hanem egyes-egyedül rólam szól.
A jámbor és istenfélő asszonyi állatban a gonosz férfi megszelídül, mondja egy asszonyoknak szánt középkori intelem. A csúnya azért vágyik szépre, az öreg fiatalra, a balga bölcsre, hogy általuk ő is szépnek, fiatalnak, bölcsnek érezhesse magát. A fillérekkel gazdálkodó háziasszony azért vesz drága női magazinokat, az öregedő milliomosnő kidolgozott testű táncosfiúkat, mert - ha csak néhány illuzórikus pillanatra is - abba az életbe akarja képzelni magát, amit a valóságban nem élhet.
Ezért nem érdemes bármely ideológia hithű követőjének a meggyőzésével próbálkozni. A tét már az első mondatoktól nem az ideológia, hanem az a fal, amelynek az ideológia az (egyik) építőeleme. Ez a fal csak kívülről nézve börtönfal, belülről védőőrizet. Rést pedig egyedül az őrizetes üthet rajta.
Meggyőzni kizárólag azokat lehet, akik számára az, amiről meg akarják őket győzni, csak gyakorlati jelentőséggel bír.
Ti többiek pedig mindeközben, ahogy Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin mondaná, nos, ti többiek… imádkozhattok isteneitekhez.
2011. 05. 13.