Lakatos Anikó kérésére. Mást most úgysem tudok írni, ahhoz túl meleg van. Majd talán éjszaka vagy holnap. Előzetesen egy meglepő információ: a huszonegyedik századból még tizenöt év sem telt el. Tizenhat? Nem, nem tizenhat, mert a XXI. század 2001. január 1-én kezdődött. Nem akkor, amikor ünnepelték, de miért pont ez esne egybe a valósággal?
De kétségtelen tény, hogy a dátum eleje kétezerben görbült meg. A valóság már sokkal régebben. Megkérdezhetném Anikót, hogy magyar hiedelmekről és félelmekről akar-é olvasni, vagy globálisakról, de nem kérdezem meg. Korjelenségek vannak, ahogy számtalanszor leszögeztük. És mivel még senki nem kérdőjelezte meg, felteszem, hogy ebben legalább egyetértünk.
Múlt szerdán beszélgettem valakivel az útról. Az ember útjáról, de a világ is beletartozik. Az egész a Megváltással és Isten országával kapcsolatban került elő (a partner egy karizmatikus katolikus úr volt, civilben családszociológus és demográfus egyetemi tanár). Isten országa egy másik matéria (sic!), állította, és már létezik, csak máshol. Nem élcelődöm most a Jehova Tanúival, sem az eszkatonra építő többi felekezettel, de még a jóslásokkal sem. Pedig a Jehova Tanúi is többször kitűzték a mennyei Jeruzsálem felépülése, egyben e világ vége időpontját, de hol az első világháború tört ki helyette (na most, dörzsölgette kezét az összes prédikátor), hol annak legvéresebb éve vette kezdetét, és mennyei Jeruzsálem még mindig sehol, utolsó ítélet is csak mint az egyik utolsó előtti. A nagy üzleten már túl voltak (amikor Bostonban mennybemenetelre alkalmas fehér ruhákat kezdtek árulni, vették is, mint a cukrot), most már illett magyarázatot adni. Adtak is, el kell ismernem, elég frappánsat: a mennyei Jeruzsálem már felépült, a... Mennyben. Fellőtték a piros jelzést, mondtam régen egy barátnőmnek a Balaton partján. "Hol van?", kérdezte ő, az égre nézve. "Fent."
Szóval, ha Isten országa ennek a világnak a folytatása, vagy akár csak elágazódása, akkor az egy másik út, vagy ugyanaz az út, kérdeztem az úrtól. Ha én holnaptól teljesen másféle életet kezdek élni, akkor az egy másik élet, aminek semmi köze az előzőhöz? Ha elindulok valamerre, aztán azt mondom, hogy nem jó, ez nem vezet oda, ahová akarom, megpróbálkozom másfelé, majd megint legyintek, ez sem jó, nézzük arra, akkor azoknak az utaknak semmi közük az eredetileg megkezdetthez?
Így vagyunk a történelmi korszakokkal is. Súlyosbítva azzal, hogy ezek a számok: tizenkilencedik, huszadik, huszonegyedik, csak tájékozódási és azonosítási pontok. Mint az ókor, középkor, újkor, legújabb kor. Szerda éjfélkor még középkor volt, csütörtök nulla órától újkor. Nem, drága Olvasó. Még nagyon is a huszadik században élünk. Ahogy az első világháború is a tizenkilencedik század szellemében kezdődött. Aztán ahogy elszürkültek az egyenruhák, elszürkült velük az emberi gondolkodás is. A Nagy Háború után három év sem kellett, hogy teljesen feketévé váljon, és aztán az is maradt. Innét nem sok esélyt látok a békés visszaútra. (A kevésbé tájékozott Olvasó kedvéért még hozzáteszem, hogy a fekete NEM SZÍN. De még - ellentéteben a fehér fénnyel, amit ELNYEL - színekre sem bontható. Innét nincs tovább. Micsoda pompás hasonlat volt!)
Az első világháború előtt, és némileg utána is, még az éltek az előző század eszményei. Valami egészen sajátos keveredése volt ez a mechanikus materializmusnak (naiv realizmusnak) és a romantikának. A vallás AKKOR lejtőre került, és úgy tűnt, azon is marad. Nem csak a kereszténység, az iszlám is, lásd Kemal Atatürk Törökországát. Nem a tudományról beszélek, hanem a közgondolkodásról. A tudomány farvizéről. A romantika adta meg az egész sava-borsát. A haláltánc édességét. Amikor még jól vagyunk, de már megcsapott az elmúlás szele. Nagy orgiákat nem csak katasztrófák UTÁN tartanak, hanem ELŐTTÜK is. Amikor az ember már érzi őket, de még nem tapasztalja.
AKKOR színekkel kezdték. Most feketével. A huszonegyedik század eleji ember megpróbál hát visszakanyarodni a romantikához és a valláshoz, tudománnyal fűszerezve. Megpróbálja a fekete mögött ezeket látni. A feketéből ezeket kihozni. Csakhogy a fekete természete már olyan, hogy elnyel. Ahogy fentebb leírtam. Mint a fekete lyuk. Fény nem jön ki belőle. Időutazónak kellene hozzá lenni, de időutazás a tudomány jelenlegi szintjén nincs. És ha valamikor lesz, akkor sem azt fogja jelenteni, hogy A JELENBEN bármi megváltozik.
Mi következik ezekből? A huszadik század első harmadában sikerült az addigi életérzéseket és elképzeléseket - materializmus, darwinizmus, szocializmus, realizmus, romantika - két minden addiginál vérfagyasztóbb egyveleggé összedolgozni: nemzeti szocializmussá (fasizmussá, most nem teszek különbséget, noha van) és kommunizmussá. A kommunizmus végelgyengülésben kimúlt, illetve haldoklik. Tulajdonképpen soha sehol nem volt, csak így nevezték, illetve nevezik, de most nem akarom a dolgokat feleslegesen bonyolítani. Az a vérszomjas, absztraháló és (ezért) gyilkos utópia, amit a szükségszerűen belőle kinőtt diktatúrák az emberekre kényszerítettek. A nemzeti szocializmus azonban nem múlt ki végelgyengülésben, csak egy háborúban legyőzetett. Itt van, és vele itt van az egész huszadik század, mint a tizenkilencedik század folytatása. De már az se lesz olyan, mint régen. Silány utánzat. A feketéből nem lehet színeket előcsalogatni. Hogy is írta Stefan Heym a Dávid király krónikájá-ban? "Apád legalább nagy gyilkos volt."
Majd kitalál az ember valami újat, mondja az Olvasó. Nem fog újat kitalálni. Régit sem tud megújítani. Hiába menekül azokhoz a vallásokhoz, amelyeket minimum másfél évezrede alapítottak. Azok a minimum másfél évezreddel ezelőtt élt emberekhez szóltak. Áttenni erre a világra? Vaknak színekről beszélni. Csak a lefejezések, a regulák, és Isten materiálisan elképzelt országának a mítosza maradt belőlük. Vagy a vak hit, amely távolabb van a hittől, mint a kételkedés. "Csám azt hiszi, hogy az ember szeretetből tartja." Látja, kedves Olvasó, mi mindenre van Fekete István-idézet?
Hiába keresztény valaki, a szó fegyelmezett értelmében. Ő már nem úgy keresztény, ahogy az első században voltak. Még kicsit úgy, mint a huszadikban, megterhelve mindazzal, ami abban a században történt. Meg az előzőekben, pogromoktól a boszorkány- és eretnekégetésekig, a felső papság összes visszaéléséig. Mint az öregség. A fiatalság folytatása, de nem fiatalság. Ő úgy keresztény, ahogy a huszonegyedik században keresztények az emberek. Nem újul meg semmi. Elöregszik. Ami sem a kereszténységre, sem a mondanivalójára, sem a keresztény útra nézve nem jelent semmi dehonesztálót.
A félelmek is mások. Azok mögött is ott vannak az eddigiek. Holokauszttól a gazdasági válságig. A mai baloldalé az előbbi, a jobboldalé az utóbbi. Szépen, testvériesen elosztva. Akár a remények és hiedelmek, melyek szintén huszadik századi reményekben és hiedelmekben gyökereznek. A mindenható verseny kontra nemzeti romantika. Egyelőre. Még az elején vagyunk.
És persze az összeesküvés-elméletek. Nincs ellenszerük. Azért nincs, mert ezek a buta emberek oszlopai. Ha ledöntik őket, nem egy teória dől meg, hanem az egész életük. Minden, amit tartóoszlopként magukba építettek. Hogy ne csak jobboldali példát mondja, olyan, mint a Moszkva tér. Nem mindegy, hogy Széll Kálmán, vagy Moszkva? Különösen, hogy azelőtt is Széll Kálmán tér volt? Nem, mert a Moszkva térhez ragaszkodók számára ez nem csak egy elnevezés. Még mielőtt az Olvasó rám pirítana: én is Moszkva térnek hívom. Bár nem fontos. Noha számomra is az ellenállás egyik kifejezése, meg a kisördög, meglennék a Széll Kálmánnal is. Abban az országban, amit lakhatónak gondolok, ezeknek éppúgy nincs jelentősége, mint a Marx térnek. Nem másik út. A régi folytatása. És ezt tudomásul kell venni, ha szeretnénk előbbre jutni.
És akkor mit lehet tenni? Sto gyelaty, ha már visszautaltunk a kommunizmusra. Mesét lehet írni. Alkalmazkodni, és megírni a húsz- harminc- sokadik század meséjét. Már, ha lesz ilyen. Az állatok nem írnak történelmet, az utánunk következők pedig, ha lesznek, kezdik elölről. Megpróbálni fa alatt, fű alatt megőrizni valamit abból, amit ma már egyre kevesebben értenek. Lefordítani az ő nyelvükre.
És reménykedni.
2015. 07. 23.