Csak egyetlen aprócska észrevétel. Tényleg egészen aprócska, a paralimpikonok díjazásáról. Szigorúan csak saját vélemény. Nos, kérem. A versenysport, ezzel természetesen a modern olimpiák legfőbb célja annak megmutatása (volna), hogy az emberi akarat csodákra képes. Képes véghezvinni a lehetetlennek tűnőt, képes visszaadni a lovagiasságba vetett hitet, képes egy kis időre azt az illúziót kelteni, hogy Arthur király világa még itt van köztünk valahol. Ám a valóság...már szinte restellem ezt a szót leírni.
Vannak először is a nem fogyatékos élsportolók. A fogyatékosokhoz képest nagyságrendekkel jobban dotálva, teletömve szteroidokkal és egyebekkel (vessünk egy pillantást Thorpe ötvenes lábára és Phelps állára - jellegzetes tünetei a növekedési hormonadagolásnak). Lassan nem embereket, hanem droidokat lehet a küzdőtéren, futópályán, úszómedencében látni. Kémiai laborok és sportorvosok vetélkedése folyik, nem sportolóké. Nagy valóságshow, sportba átültetve, ugyanannyi igazságtartalommal. Az a sokat emlegetett virtuális valóság, ami pár év múlva egészen biztosan interferál a valóságos valósággal. Ekkor jön a hirtelen szívhalál, ekkor lesz a nőből férfi, ekkor jön a májátültetés. Ami többé-kevésbé biztosan nem jön: az egészségben megélt öregkor.
Két húzóerő van: a pénz és a hiúság. Nem, nem a dicsőség, mert a dicsőség némi összefüggésben van az erkölccsel, itt viszont erkölcsről nem lehet beszélni, csak üzletről. A mai nem fogyatékos élsportolók ugyanolyan rabszolgák, mint a római gladiátorok voltak, de itt véget is ér a hasonlóság. A gladiátor valóságos küzdelmet folytatott, senki nem titkolta, hogy az élete a tét, nem volt két lábon járó gyógyszertár és hirdetőoszlop.
Az akarat, emberi helytállás és csoda színhelye nem az olimpia, hanem a paralimpia. Egyetlen kisgyerek sem keveri össze a testét saját magával. "A baba keze", "a baba lába" mondják. "Ez az ember itt" - mondta magára az eszkimót játszó Anthony Quinn. Az ember nem azonos a testével. Ezt bizonyítja be az összes fogyatékos sportoló, napról napra.
Ezeknek az embereknek nem annyi dotáció járna, mint ép társaiknak, hanem a duplája. Az összes elhízott, idegbeteg, kapzsi, érzéketlen, rövidlátó, kártékony pártpolitikusnak nem könyöradományt kellene nagy kegyesen osztogatni nekik, hanem térdre borulva kellene előttük hálát adni, hogy ilyen emberek még léteznek. Hogy néha, ha csak rövid percekre is, de felvillannak valamelyik képernyőn. Hogy addig se Orbánt, Schmittet és Alekoszt kell néznünk.
2012.09.18.