Egy régi - jövőre lesz harminc éve, hogy megismerkedtünk - barátnőmmel hetente egyszer sétálunk a Várban. Különböző köreink vannak, a standard a Moszkva tér -Tóth Árpád sétány-Tabán-Vérmező-Moszkva (nekem már csak Moszkva marad) tér. (Azért a Várról is sokat lehet mesélni, benne van az elmúlt hetven év egész történelme, az ország nyakán élősködő összes illegitim rezsim összes ténykedésének eredményével.) Tegnap volt időm, és zárás előtt benéztem a boltjába. Éppen ott volt látogatóban két barátnője, egyik a kutyájával, egy golden szukával. Mehetünk együtt fel a Várba, mondta a kutyatulajdonos, amikor megtudta, mire készülünk. Aztán kapott a kutyája vizet, aztán odajött hozzám, aztán én végignéztem, és azt találtam mondani, hogy "kövér". Aztán a barátnőnek sürgős dolga akadt másutt.
- Megsértetted - nézett rám az én barátnőm.
- Ugyan mivel?
- Minek kellett lekövérezned a kutyáját? Olyan cuki.
- Mert kövér.
- De neki ő a legszebb!
És ezt már másodszor kaptam meg két napon belül. Először, amikor egy ismerősöm a pasija lányát istenítette, hogy az milyen gyönyörű, sokkal szebb, mint az enyém (őt meg lehet tekinteni a facebookon Gaál Mandi néven). "Szép, de közönséges" - mondtam. "Mandi szebb." "Mindenki a sajátját látja a legszebbnek! Én is az enyémet látom a legszebbnek!" - válaszolta ő.
Akkor én teljes szereptévesztésben vagyok. Abban is voltam mindig. Szerethetek bárkit és bármit, de nem vagyok vak. Sem kutyával, sem emberrel. Ha esztétikum alapján hasonlítok össze, akkor esztétikum alapján hasonlítok össze. Ha más alapján, akkor más alapján. Az is az én ízlésem lesz, persze, ki másé legyen, de nem "hivatalból" nézem, hanem úgy, mintha semmi közöm nem volna egyikhez sem. Minden további nélkül tudom úgy nézni. Van szemem. Nem vagyok csodalény. Másnak is van szeme, már akinek adott a jó Isten. Mindenki tudná. Ettől persze még szeretem, akit/amit szeretek. De nem keverem a kettőt össze.
Van, amire azt mondom, hogy "szép". És van, amire azt mondom, hogy "nekem tetszik". NEKEM szép. Megint a sláger: "nem vagy szép, de NEKEM vagy ilyen". A slágerek mindent megmondtak. A sláger a bölcsesség giccse. Amely bölcsesség attól giccs, hogy hamis közegbe, hamis időbe rakták, és hamisan prezentálják. A bölcsesség, mint tömegfogyasztási cikk. Nem a bölcsesség lett kevésbé bölcsesség, csak a befogadó közeg lelke nem alkalmas a bölcsességkénti befogadására. A befogadó közeg nem érzékeny, csak - Hamvas Bélát idézve - ideges. És mert ideges, de nem érzékeny, érzelgős. Az érzelgősségre fogékony. A szirupra, nem a tartalomra. Szereti sajnálni magát. Szeret okosan bólogatni, és saját vakságát és tunyaságát azzal elintézni, hogy "hát, kérem, így van ez". Kivéve, amikor nincs így, de arra is van egy jó módszer: "számomra így van". Olyan cuki, bólogat a kedves barát.
Mi, nagyon kevesek (távolról sem egyedül én) abban különbözünk a tömegtől, hogy nem teszünk egyenlőségjelet a "szép" és a "nekem tetszik" között. Nem cuki. Ha cukiságról beszélünk, akkor talán cuki, de ha szépségről, akkor lehet cuki, de ha nem szép, akkor nem szép. Ha nem okos, akkor nem okos. Ha öreg, akkor öreg, és nem "érett". Ha kopasz, akkor kopasz, és nem "szép magas homloka van". Ez utóbbiak az udvariaskodások. Teljesen feleslegesen. Az udvariaskodás megtéveszt. Azért téveszt meg, mert segít az önigazolásban, ezáltal ellustít, másrészt elhomályosítja a látást. Nem megvakít, de elhomályosít. Aki adja, azért adja, hogy jó pontot szerezzen, aki kapja, azért viszonozza jó ponttal, mert megerősíti abban a hinni akart hitben, hogy voltaképpen minden rendben van. Tennivaló nincs. Pedig lenne, de ha még ő is úgy látja... jó helyen van ott a szőnyeg alatt.
És akkor jön valaki, aki KIMONDJA, AMIT LÁT. Nem azt mondja ki, amit nem lát, hanem azt, amit lát. És most jön a következő grádics: a szándék. "Ez rám nézve sértő." "Nem." "Miért nem?" "MERT NEM ANNAK SZÁNTAM." "Érted haragszom, nem ellened." József Attila, az örök. Érted mondom ki, nem ellened. Hogy változtass rajta, ha te is úgy látod. Ha nem ezért mondom ki, akkor már sértés. Ezekben a dolgokban csak rossz és jó szándék van. Nincs középút. A középút az udvariaskodás. A pokolba vezető jó szándék. Jó szándéknak indul, és hatása szerint rossz szándékká válik.
Ha valaki a nem sértésnek szánt szókimondást nem fogadja el, az nem érzékeny lelkű, hanem ostoba.
A csomagolás megint más. Ott is vannak fokozatok. Lehet durva, kíméletlen, kíméletes. De nem lehet udvariaskodó. Nem csomagolhatja be a mondanivalót az ellenkezőjébe. Engem nem zavar egyik sem, de ez én vagyok. Épp ma írtam le valakinek, hogy amit neki küldök, csak akkor véleményezze, ha rossznak találja.
EGYETLEN kivétel van. Az, amikor az ember meg van róla győződve, hogy amit lát, csak egy átmeneti állapot. Egy kisiklás. De akkor sem udvariaskodik. Mondok egy példát. Volt egy régi barátnőm, aki soha nem mondott rosszat senkire. A legrondább pasinak is azt mondta, hogy ő szép. A legbutábbnak, hogy okos. És, mit tesz Isten, a csúnya megszépült, a buta elkezdett okosakat mondani. Nem mindenki, de sokan. Azok, akik BELÜL szépek voltak, és BELÜL okosak, csak gátoltak. Ez nem udvariaskodás volt. Pszichológia. Ott is dolgozott ez a barátnőm éveken keresztül, az egyik híres budai pszichiátrián, az egyik leghíresebb akkori pszichiáter keze alatt.
Némelyik ismerősöm élből hárít. Minden kritikát támadásnak vesz. Egy barátnőm - leginkább barátnőim vannak, pontosabban azokat örököltem magam régi korszakaiból, most már férfiak is csatlakoztak hozzájuk - azt írta egy ilyen ismerősöm lányáról, hogy "mocskos szájú, baszatlan szentfazék". És valóban mocskos szájú, baszatlan szentfazék. Egy fiatal lány, aki az összes párkapcsolati frusztráltsága elől a vallásban keres menedéket. Amely vallásnak - hívő keresztény - éppen a lényegét nem érti. A feltétel nélküli elfogadást, ami nem azonos a KRITIKA NÉLKÜLI ELFOGADÁSSAL. És ez MINDENKIRE vonatkozik, a szülőre leginkább. Mi is az a feltétel nélküli elfogadás?
A szeretet, polgártársak. Bizony, a SZERETET.
Nem az udvariaskodás.
2014. 06. 28.