Ma ismét a szerdai megbeszélés volt (HMP - mellesleg bárkit, na jó, nem bárkit, de majdnem bárkit szívesen látunk). Nem tudom, milyen máshol, nem is nagyon akarom megtudni, de látatlanban megkockáztatom, ez teljesen más. Akkor is más, ha sokan vagyunk, akkor is más, ha kevesen. Néha jó, néha rosszabb, teljesen rossz még nem volt. De miért is írom ezt?
Valaki ma azt mondta, hogy több ismerőse is szívesen eljönne, ha NEM FÉLNÉNEK TŐLEM. Ez rossz szó, tudta ő is, tudták az ismerősök is: nem is tőlem félnek, mondták, hanem attól, hogy ők majd milyen kicsik lesznek itt. Miért is lennének? - kérdezi az ember ilyenkor óhatatlanul. Olyan mindenki, amilyen. Azt mond - itt legalábbis -, amit akar. Rengeteg tanú van rá. Ha valamit nem tud, nem baj. Ha valamit én nem tudok, az baj, de csak nekem. Viszont meg lehet mondani. És ha nincs igazam, készséggel elismerem, volt már rá példa, sőt a minap itt is ezen az oldalon.
Akkor hát mégis mitől félnek? Maguktól. A saját gátlásaiktól és szorongásaiktól.
Ha valahol, hát ITT nincs tekintélytisztelet. Tekintély van, mert annak lenni kell, különben vezethetetlen volna, de olyan, hogy bárki egy véleményt vakon elfogadjon, nincs, és nem tudok róla, hogy az elmúlt két évben lett volna. Előtte meg nem volt HMP.
Természetesen demokrácia sincs, még mielőtt valaki már megint kiejtené ezt a butaságot a száján. Feladatok vannak, amiket azok végeznek, akik arra alkalmasak, és addig végzik, ameddig alkalmasak rá. És ameddig le nem váltják őket, a posztjukon az ő szavuk az első és az utolsó. Kollektivizmus viszont van, de ez nem horizontális, hanem vertikális kollektivizmus. Annak belátásán alapul, hogy a vezető csak a vezetettel együtt tud eredményt elérni.
Nos, ma ismét szóba került a tömeg, és a közérthetőség. És ismét - ez most NEM az én véleményem volt, bár az is az - az a következtetés adódott, hogy a tömegnek való megfelelés sokadrangú, sőt, ha a fizika nyelvén mondanám, elhanyagolható.
Az első a saját magunknak való megfelelés. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a saját magunkhoz való konzekvencia. Weöres Sándor persze sokkal szebben írta nálam: "Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra".
A második a valóságnak való megfelelés. Másként: annak, amit valóságnak érzékelünk, hiszen a hazugság nem azt jelenti, hogy valami nem tényszerű, mert az lehet tévedés is, hanem azt, hogy az illető nem azt mondja, amit arról a dologról gondol.
A harmadik azoknak az embereknek való megfelelés, akik - ki-ki a maga helyén és módján - képesek a valóság hiteles tolmácsolására. Pontosabban az azokkal való megértetés.
Negyedik pedig nincs. Ez az, ami számunkra elhanyagolható. Nem a mi dolgunk. Az enyém meg főleg nem, már csak azért sem, mert az időm is, a türelmem is véges, meg nem is értenék hozzá.
Nemrég megkérdezte itt tőlem valaki, hogy "mit kellene tenni?" (például az országért) Nem írom le a választ, azt viszont igen, hogy mit mondott erre pár órája az az úr, aki olvasta - szokta a kommenteket olvasni, talán engem is, bár más lassan jobban ismeri, amiket írok, mint én - na, A jó királyban talál majd újat ő is. Azt mondta, alig hogy elolvasta a beszólást, már várni kezdte, mikor fogok felrobbanni. Végülis nem robbantam fel, hiszen most is írok, de az ilyenek, jó pár száz - lassan ezernél is több - oldal és számtalan beszélgetés után azért képesek elszomorítani.
Én megpróbálok érthető lenni. De van egy határ, ami alá azért nem lehet menni, mert akkor már nem azt mondanám, amit akarok. Leírok erre egy egyszerű példát. Azt állítom, hogy magas közhivatalok viseléséhez a dignitás elengedhetetlen. (Pontosan ez az, amivel Ferenc József óta egyetlen magyar államfő sem rendelkezik.) Ha ehelyett azt a szót írnám, hogy "méltóság", aminek fordítani szokták, pont a lényeget hagynám ki. A dignitás ugyanis nem tekintélyes megjelenésű és viselkedésű, komoly emberek összefoglaló jellemzője, hanem egy körülbelül harminc magyar szóval, pontatlanul körülírható latin kifejezés, ami a FENSŐBBSÉG megmutatkozása. Ha valaki érzi, érzi, ha nem, akkor nem érzi. Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Ha mármost ezt én elkezdeném magyarázni, a legtöbben egyrészt unatkoznának, másrészt szófosásnak tartanák. Ha mindez egy falusi kultúrház nagytermében történne, örülhetnék, ha azzal megúsznám, hogy "Add a lóvét, bazdmeg!"
Pedig a dignitás hiánya az oka, hogy ez a kontraszelekción alapuló társadalom, amelyben élünk, úgy működik, ahogy működik. Ameddig valaki most azt nem mondja nekem, hogy nade a gyakorlat: éppen ez a gyakorlat. Hogy olyan rendszert építsünk, amely mindenféle mesterséges belenyúlás nélkül a megfelelő emberek kiválasztódása irányában szelektál. Ezért kellenek most olyanok, akik az alapokat is megértik, sőt nemcsak megértik, hanem fel is tudják építeni.
A lóvé keletkezését már sokkal könnyebb interpretálni, bocsánat, előadni, értelmezni, megmagyarázni: dolgozni kell, bazdmeg. Mindenkinek ott, ahol tud, és annyit, amennyit tud. Közben meg fejlődni, mert hozzáadott érték nélkül az egész mehet a kukába.
Ehhez viszont egy olyan társadalom szükséges, amelyik - nem, nem a seggünk alá tolja a széket, hanem - megengedi és ösztönzi, hogy mindenki a lehető legteljesebben kifejezhesse magát abban, amire teremtették.
Vagyis próbálj meg tanulni, bazdmeg, és akkor ABBAN a társadalomban nem kell a Vitézy család tagjának lenned, hogy buszvezetőnél magasabbra emelkedj. Tanulni viszont csak akkor tudsz, ha engednek. Ők, vagy a körülmények. Ebben a felállásban, és ezekkel a pártokkal még remény sincs a változásra.
Pedig, érthetően és népiesen szólva, lehötségös. De csak akkor, ha... Folytassa, Kleó, pardon, régi Olvasó.
2012.09.05.