2.
„Elvettük birodalmát attól, akinek birodalma volt,
megfosztottuk kagánjától azt, akinek kagánja volt,
térdre kényszerítettük azt, akinek térde volt,
fejet hajtattunk azzal, akinek feje volt.”
(Kül-tegin türk hadvezér feliratából)
A Fidesz-MPSZ, különösen 2010-es győzelmét követően - hogy abból a szókészletből merítsünk, amiből a munkaalapú gazdaság is származik - nem élcsapatként, hanem hódítóként viselkedik. Az MSZP ebben a helyzetben (is) - eltérő szerkezeténél fogva - közönséges rablóként viselkedne. Az MSZP nem centralizált, és azok a csoportok, melyek centralizálását folyamatosan megakadályozzák, egymással is versengenek. A Fidesz (most még) egyben és nagyban gondolkodik, a rivalizáló érdekcsoportok laza szövetségéből álló MSZP erre, éppen a rivalizálás miatt képtelen. Hogy a hatalomhoz vezető út mindenki, még az érdemtelenek számára is (sőt leginkább azok számára) – ez a demokrácia lényege – nyitva maradjon, tudatosan elveti a hierarchián alapuló központosítást, ezért csoportjai nemhogy államban, még pártban sem képesek gondolkodni, csak saját magukban. Ahhoz, hogy az MSZP működőképes szervezetté váljon, valamelyiknek maga alá kellene gyűrni a többit, kiemelni saját soraiból egy vezetőt (hagyni, hogy ez a vezető kiemelkedjen), és ezt az egész párt élére állítani. E vezetőt kijelölt tisztségviselő(k) általi kontroll alá kellene vonni, de ugyanakkor – és ez a lényeg - fel kellene ruházni a lehető legszélesebb döntési jogkörrel. Csak így válhatott a macedón III. Alexandrosz (Nagy Sándor) egyesítette Görögország, a kurajs törzsből született Mohamed egyesítette Arábia, a bordzsigin (szürke szeműek) törzséből származó Temüdzsin (Dzsingisz kán) egyesítette Mongólia világhatalommá. Így jöhetett létre a porosz Bismarck egyesítette Német Birodalom, és, horribile dictu, így születhetett meg a hetven évig mindenki által rettegett Szovjetunió.
A kontrollt nem lehet kikerülni. Kontroll mindig, mindenhol, minden és mindenki fölött van. Ez alól sem a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező miniszterelnök, sem a párfőtitkár, sem a királyi jogokkal felruházott kormányzó, sem bármely abszolút monarcha nem kivétel, nevezzék utóbbit királynak, császárnak, Isten földi helytartójának, de még akár Élő Istennek is, mint a buddhista főpapok némelyikét vagy egykor az egyiptomi fáraót. Lehet, hogy ez a kontroll valamilyen formában még az isteni (természeti) törvényeket áthágó (hibázó) főember életében manifesztálódik. Jogkörét korlátozzák, lemondatják vagy önként lemond, nem választják újra, fogságba vetik, száműzik vagy elmenekül, meggyilkolják vagy öngyilkos lesz. Ha előbb hagyná el ez árnyékvilágot, és politikája folytatódik, fentebbiek egyike kérlelhetetlenül bekövetkezik valamelyik követője életében. Az időpont nem a természetnek, hanem az embereknek nem közömbös. Az alattvalóknak elsősorban, de a főembereknek sem, noha ezt kevesen értik meg közülük: érted haragszom, nem ellened, írta József Attila. Pedig akkor egészen fiatal volt még, mindössze huszonegy éves. A törvény előírta kontrollra nem azért van szükség, hogy Istent (a természetet) helyettesítsük, hanem, hogy a hibákat idejekorán felismerve az embereket (végső soron magunkat, bárkik is legyünk) meg tudjuk kímélni a szükségesnél több szenvedéstől. Ha az arisztokrácia azt képviselné, amit a neve jelent (az „arisztosz” a görög „agatosz”, „jó”, „kiváló” felsőfoka, az „arisztokrácia” szó szerint „a legjobbak uralma”), és léteznének még uralkodásra (tehát nem a hatalom gyakorlására) alkalmas és generációkon keresztül arra (és nem protokolláris feladatok elvégzésére) képzett dinasztiák, talán meg lehetne kockáztatni a közvetlen kontroll elhagyását, bár akkor sem minden fenntartás nélkül (lásd erről még: a Napló után 62. – A kiválasztás). Ma az, hogy valaki báró, gróf vagy herceg, puszta érdekességen kívül – néhány kivételtől eltekintve – sem tartalmilag, sem jogilag nem jelent az égvilágon semmit (még a király vagy – a modern Japánban – császár is gyakorlatilag egy foglalkozássá devalválódott, mint mondjuk a mérnök, orvos, asztalos). A minőségi kiválasztás megszűnt, helyébe a mennyiségi kiválasztás lépett, ezért egy új arisztokrácia megjelenéséig ezzel a kérdéssel egyáltalán nem kell foglalkozni. Erről az új arisztokráciáról, amely legfeljebb véletlenszerűen kapcsolódik a régihez, és amely nem a biológiai leszármazás kutatására épül, kivételesen nem a Naplóban, hanem a portál A kasztok címmel ellátott, archív írásában lehet olvasni.
Körülbelül egy éve Bencsik András, a Magyar Demokrata főszerkesztője azt írta nekem, hogy mindketten ugyanazt akarjuk. Még akkor sem akarjuk ugyanazt, válaszoltam neki, ha azok a változtatások, melyeket mindketten szükségesnek tartunk, felületes megfigyelő szemében látszólag hasonlítanak egymásra. Ő ismeri a naplómat, írta még. Hogyne ismerné: nem egyszer fordult elő, hogy a bejegyzések megjelenését követő héten legalábbis a témát valamilyen formában viszontláttam a Demokrata hasábjain. Egy idő után szóvá is tettem, elsőként az Interludium-közjáték 12. – A szembeszállás (2009. 06. 24.) végén. A Kommentár 3. – A Majmok Bolygója (2009. 10. 14.) már kifejezetten arról szól, amit jelen írásban - sokkal bővebben - megpróbálok kifejteni. A Majmok Bolygója megjelenése előtt egy hónappal és majdnem három héttel, 2009. 08. 25-én kezdtem a mezőgazdasággal foglalkozni. A második részhez 2009. 08. 28-án– Összefoglalás 55. – A mezőgazdaság 2. – éjfél után fogtam hozzá, és nagyjából hajnali háromkor fejeztem be. Rohamosan fogyott a szellemi kapacitásom, ezért az egész irdatlanul összetett, bonyolult és nehéz területből egy viszonylag áttekinthető és akkor épp aktuális témát hasítottam ki illusztrációként: a szőlőtermesztést. Soha ki nem találja senki, mivel volt tele a következő Demokrata. Az oligarchia kifejezés 2010. 04. 22-én jelent meg a Naplóban (a Napló után 74. – A „nem”). Ha valaki szán rá időt, utánanézhet, mikor került be ugyanez a Fidesz, illetve Orbán Viktor szóhasználatába. Annak is utánanézhet, hányszor hallotta ezt a mai kormánypárttól előtte, hányszor abban az időben, és utánagondolhat, hallja-e most. Régebben még időnként felolvastam a HMP megbeszélésein kormánypárti publikációkat és azokkal szóról szóra megegyező, de mindig előbb keletkezett naplórészleteket. Döntsék el ők, mondtam, ahogy most döntse el a nyájas Olvasó is maga, az én fantazmagóriám mindez, véletlen, vagy nem véletlen.
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma című könyvében leír egy esetet a szovjet megszállókról. „Ági, a nővérem” – idézi Kishont Ferencet – „elhatározta, hogy személyesen mond köszönetet felszabadítóinknak. Röviddel azután, hogy a németek visszavonultak az elővárosból, ahol laktunk, egy mélyen dekoltált ruhába bújt, kicsinosította magát és este a közvetlen közelünkben levő szovjet parancsnokság felé vette az irányt. Fél éjszakán át vártunk rá, reszketve az aggodalomtól. Ági kora hajnalban jött haza nagyon vidáman, és elmesélte nekünk, milyen udvariasan bántak vele az oroszok. Megölelgették, enni adtak neki, sőt még egy csomag élelmiszert is kapott, mielőtt hazaindult. Délután aztán kimerészkedtünk az utcára, és megtudtuk, hogy az egész kerületben nem volt nő, akit az éjjel meg ne erőszakoltak volna, a nővéremet kivéve.”
Jó ideje én magam küldök el minden fontosabb írást Bencsik Andrásnak, tekintet nélkül a tartalmára. Az egyiket (Dillinger halott) még meg is akarta jelentetni, aztán egy hosszabb levelezésünk után valahogy eltekintett tőle. Más bajom viszont egyelőre nem lett.
A bolondokat néha tisztelni szokták.
Térjünk vissza az államirányításra. Az A „nem” címet viselő, fentebb említett bejegyzésben (amiben az „oligarchia” szó szerepelt) van egy – idézett – mondat. „Nem kétséges az sem, hogy egy fölvilágosult abszolutizmus többet ér a világ legjobb demokráciájánál.” Ez eddig tökéletesen egybevág a Fidesz-MPSZ tapasztalható törekvéseivel. Van azonban ott még valami. Az tudniillik, hogy ha ezt a rendszert gondolom életképesnek, akkor minden mellébeszélés helyett ki kell mondani: autokráciát akarok, majd lehetőséget kell adni ennek az elutasítására. Nem – kihasználva egy kizárólag a parlament által jóváhagyott választási szisztémát – becsempészni a közéletbe, hanem nyíltan és egyenesen, valakire rámutatva az állampolgárok beleegyezését kérni. Minden más megoldás a lehet, de nem szabad, habár nem tiltott kategóriájába tartozik. Nem elsősorban azért, mert erkölcsi érzékünk berzenkedik ellene, hanem azért, mert előbb-utóbb valamiképp vissza fog ütni. Minden de jure, jog szerint legitim hatalom csak akkor válik de facto, ténylegesen is legitimmé, ha gyakorlója érdemes rá, a nép (valóságos) többsége pedig elfogadja. (Nem haszontalan egy pillantást vetni e témában a Magna Hungaria 6. – A demokrácia 3. naplóbejegyzésre.)
Ugyanígy áll a helyzet az Alkotmánnyal. És akkor most ismét elővehetjük A hamis fáraó 1. részében, nem sokkal a befejezés előtt említett, 2009. 09. 22-én írt Ceterum censeo 9. – A program című bejegyzést, amelyről ott azt kértem, a poén kedvéért ne nagyon mélyedjünk bele. Most már el lehet olvasni, elejétől a végéig. Kezdve az első ponttal, különös tekintettel e pont utolsó négy szavára. Ha sok ismerőset talál benne a kétkedő olvasó, gondoljon arra, hogy nyolc hónappal a Fidesz-MPSZ választási győzelme, huszonegy és fél hónappal e sorok írása előtt készült. Ezt a programot akkor sem jó szívvel (közkívánatra) írtam, most sem jó szívvel adom közre. Hogy miért, megtalálható a Ceterum censeo 11. – Program és cél című bejegyzésben. Pontosan ugyanaz vele a probléma, ha valaki a megelőző és követő jó néhány száz oldalon leírt és megindokolt feltételek teljesülése nélkül próbálja megvalósítani, mint az emberi világgal is lenne, ha majmok vennék használatba, vagy az egyiptomi birodalommal is lett volna (volt), ha olyan fáraó kerül(t) az élére, aki szelleme szerint nem fáraó, csak közönséges bitorló (volt).
Sok mindenre számítottunk, de erre azért nem, siránkoznak folyamatosan a – különösen liberális – ellenzékiek, Iványi Györgytől Tamás Gáspár Miklósig. Egyetlen kivételt ismerek: Debreczeni Józsefet. Nem telik bele sok idő, és még az eddig kiábrándultaknál is sokkal több hang csatlakozik a kórushoz. Pedig mindent tudni lehetett, és most is tudni lehet.
Szépen kérem, olvassuk el együtt, így utólag a Napló után 65. – kitérő című bejegyzést. Kilenc nappal a 2010-es országgyűlési képviselőválasztások első fordulója előtt keletkezett, bár már kezdem kicsit unni a dátumokat.
2011. 06. 04.