"Vitézy intelligens. Tarlós meg Tarlós." Én a mondat szerzője helyében inkább "tarlós"-nak írtam volna, már csak a poén kedvéért (Major Tamás így mondaná: poen) is, bár a lényegen nem változtat. Ha valaki még nem ismeri, a történet előzménye annyi, hogy Vitézy Dávid, jelenleg megbízott (közlekedési) múzeumigazgató egy Tütü nevű bárban kiállt a kerékpáros közlekedés mellett a főpolgármester egyéb terveivel szemben, s erre Tarlós rákontrázott. "Nem egy mindenhonnan elcsapott, sértődött, bezárt múzeumot kegyelemből igazgató közgazdász fogja meghatározni egy diszkógömbös, Tütü nevű nightklubból, mi legyen a budapesti közlekedésfejlesztéssel".
Vitézy annak idején úgy került a BKK élére, ahogy került. Sok vizet ott nem kavart föl. És már harminc éves. Vezérigazgatóvá huszonnégy esztendősen nevezték ki, négy évig maradt, aztán jött a parkolópálya. Amit az alatt a négy év alatt összeszedett, az már az övé, amit elmulasztott, sirathatja. Aki bújt, aki nem. Több az eszkimó, mint a fóka. Előrebocsátom: nem értek a közösségi közlekedéshez, minden, amit itt leírok, a szokásos vélekedés és hallomás, olyanoktól, akik egyrészt értenek hozzá, másrészt az érintettel közvetlen munkakapcsolatban álltak. Szerintük Dávidka vezérigazgatói ténykedése nem sokban múlta felül a folyosói pletykálkodást. "Ica tényleg csalja a barátját?" "Nem mondod. Belehányt az asztalfiókba?" Utóbbi mondatok az én fikcióim, nehogy komolyan vegyék. És nem szeretnék ráhibázni. Még véletlenül sem.
A magyar fővárosi közlekedés, mondta bő két éve egy barátom, önfenntartó. Akkor is működik, ha senki nem irányítja. Már rég nem kellene neki, mert elképesztően kusza, szétszórt, központ nélküli, mégis működik. Annak ellenére, ahogy egy teológus fogalmazna. Teher alatt nő a pálma: van, aminek jót tettek az elmúlt, zivataros évszázadok, persze van, aminek nem. Az ostrom alatt például a telefonszolgáltatás egészen az utolsó napokig működött. A villany-víz-gázszolgáltatás is majdnem. A szovjet hadsereg által már elfoglalt városrészekből telefonon tudtak kapcsolatot tartani a még német kézen levő városrészben élő rokonokkal és ismerősökkel. A katonai hírszerzés is így szerzett információkat az ellenség helyzetéről, fegyverzetéről, létszámáról, mozgásáról. Budapestnek valami egészen fantasztikus módon hiányzik a veszélyérzete. Amikor 1944. karácsonyán az első szovjet felderítők Solymár felől beóvatoskodtak a városba, azt hitték, vagy vége a háborúnak, vagy rosszul látnak. Csilingeltek a villamosok, a peronok és az utcák fényárban úsztak, egy néni sült gesztenyét árult. Hogy saját családomról is mondjak valamit: az édesanyám 1944-ben fejezte be az orvosi egyetemet. Nem szeretett a pincében tanulni - ráadásul a Múzeum körúton, a város szívében lakott, szemben a Nemzeti Múzeummal, egy olyan házban, amely már az 1848-as osztrák katonai térképeken is rajta volt -, így légiriadók alatt is kint üldögélt az erkélyen. Néha felpillantott, és nézte Kőbánya szőnyegbombázását. Milyen szépek a lángok, mondta magában - szakasztott, ahogy az apja első világháborús naplójában állt, csak ő a Piave melletti zárótűzről írta ugyanezt -, és visszatért a könyveihez. Mindennek a tetejébe félzsidó volt, bár az egészen zsidó, viszont többszörösen kitüntetett nagypapám után mentességet élvezett, nem mintha ez a nyilasokat olyan nagyon érdekelte volna. Velük azonban csak mint betegekkel találkozott a Szövetség utcai kórházban, és e mivoltukban mással voltak elfoglalva. Géza bácsi, a nagypapám testvére, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád barátja már nem élvezett semmiféle mentességet, neki viselnie kellett volna a sárga csillagot, és rég nem lakhatott volna a Ménesi úton. - És? - kérdeztem az anyukámat. - Nem viselte - rántotta meg a vállát.
Annyi idősen, amennyi Vitézy Dávid volt vezérigazgatói kinevezésekor, Bonaparte Napóleon az itáliai francia hadsereg tüzérparancsnoki, nagy ellenfele, Lord Horatio Nelson - második parancsnoki megbízatásaként - a HMS Albemarle fregatt kapitányi tisztségét töltötte be. A későbbi császár katonai pályafutását tíz (!) évesen kezdte a Brienne-le-Chateau-i kollégiumban, a későbbi admirális tizenkét (!) évesen egy hadihajó fedélzetén, mint matróz. Napóleon apja ügyvéd volt, egyben Korzika képviselője, Nelson nagybátyja az angol haditengerészet felügyelője. Vitézy Dávid, akinek a féltestvére apai ágon Orbán Viktor miniszterelnök anyai ágú unokatestvére, tizenöt évesen a VEKE (Városi és Előváros Közlekedési Egyesület) alapító, majd elnökségi tagja, később szóvivője, huszonegy esztendősen a BKV (Fidesz delegálta) felügyelő bizottsági tagja, útja innét egyenesen a vezérigazgatói székbe vezetett. Rokonok, rokonok és szponzorok, az úgynevezett baloldal és az úgynevezett jobboldal összefonódása segítette pályafutásában. A közlekedésbe predesztinálták, oda is került. Minden egybeesés ellenére Napóleon és Nelson pályafutását eddig nem sikerült megismételnie, nem találgatom, hogy miért nem.
Nem is ezért állítottam melléjük példának. Ezt azért tettem, hogy valamivel illusztráljam: nem jó az, ha valaki államtitkárként (vezérigazgatóként) kezdi hivatali működését. Akkor sem jó, ha ugyanazon életkorban ugyanannak megfelelő rangot ér el, mint a szamárlétrát végigjártak. Vagy inkább, ugyanolyan rangba helyezik. Nem jó, ha valaki nem járja végig a szamárlétrát. Az sem jó, ha az iskolapadból kikerülve pártelnök, majd miniszterelnök lesz. Spártát és Krétát az ókorban az úgynevezett gerúszia (vének tanácsa) igazgatta (az ephoroszi - főhivatalnoki - intézmény megerősödéséig főhatalomként), amelynek tagjai kizárólag hatvanadik (!) életévüket betöltött, FEDDHETETLEN polgárok lehettek. (A gerúszia tagjait, a geronokat, véneket a - helytelenül - apella - helyesen ekklészia -, népgyűlés választotta, vita nélkül. Innét ered az "apellállni", a [döntés ellen] "nincs apelláta" kifejezés.)
Tarlós István életútját, amely mutat bizonyos - politikai - hasonlóságokat a miniszterelnök életútjával, nem fogom elemezni. Ő már bőven lehetne a gerúszia tagja. Liberálisként kezdte, hogy hogy fogja végezni, kérdéses. Most konzervatívként definiálja magát. Főpolgármester szeretett volna lenni, főpolgármester lett. Ehhez alkuk sorozatát kellett megkötnie, s hogy megtartsa, alkuk sorozatát kell megkötnie ma is. Ahhoz, hogy a tevékenységét korrekt módon értékelni lehessen - és ez elődje, Demszky Gábor főpolgármesterségére is vonatkozik -, ismerni kellene ezeknek az alkuknak a tartalmát. Ha az országos politika utolsó hatvan évéből valakihez hasonlítani kellene, Kádár Jánoshoz hasonlítanám. Így, konkrétumok nélkül, kizárólag a megérzéseimre hagyatkozva. Ha e tekintetben, mint jobboldali szakpolitikust kellene valakihez hasonlítanom, Pokorni Zoltánhoz hasonlítanám, egy őt és a szakmát nagyon közelről ismerő, LIBERÁLIS, évtizedek óta - ma is - minisztériumi szinten a felsőoktatásban dolgozó, igen régi barátom szerint az utóbbi huszonhat év legjobb oktatási miniszteréhez. Minden - vélt, vagy valós - hibája ellenére. A stílusa ellenére, bár, ahogy azt a társaságot nézem, amit kordában kell(ene) tartania, szocialistáktól a fideszesekig, fideszesektől a kegyencekig, én annyira sem tudnám türtőztetni magam, mint ő. És Vitézy vonatkozásában ugyanazt tettem volna, függetlenül ennek a fiatalembernek a tehetségétől vagy tehetségtelenségétől. Amit pedig az idézett mondat első felében állított, színigaz. A második fele is csak azért kérdéses, mert jelen pillanatban egyáltalán nem tudni, honnét és ki határozza meg a budapesti közlekedésfejlesztést. Még azt is csak sejteni lehet, hogy az inkriminált alkuk tartalma mi körül forog. Ha még nem tették, nézzenek utána - már épp eleget beszéltek róla - a metrókocsik beszerzésének és felújításának. És ne gondolják, hogy ez az egész egyes-egyedül Tarlóson áll vagy bukik.
Látják, igyekeztem minden elfogultságtól mentesen leírni. Mindig erre törekszem. Még akkor is, ha rólam van szó. Hogy hogy sikerül, már más kérdés. De igyekszem. És azért igyekszem, mert különben soha nem jutunk egyről a kettőre.
Ezt az írást nem Vitézy támadása és Tarlós védelme ihlette. Még véletlenül se higgyék. A fő mondanivalója sem ez, hanem az, ami a negyedik-ötödik bekezdésben olvasható. De van egy mellékmondanivalója is, az, ami elindította. Hogy abban a pillanatban, amikor az úgynevezett ellenségünk, vagy az ellenségünk szekértolójának kikiáltott valaki tesz valamit egy olyan valaki ellen, aki bukásáig szintén az ellenségünk protezsáltjának és szekértolójának számított, ez utóbbi, minden eddigi cselekedetétől függetlenül a védőszárnyaink alá kerül. Az ellenségem ellensége a barátom. (Churchill az egész második világháború alatt tudta, hogy ez nem így van. Ahogy közeledett a győzelem, és ahogy növekedett az Egyesült Államok katonai potenciálja, elkezdett foglalkozni a gondolattal, hogy az ellenség ellenségét, aki a jövőben az ellenség helyére léphet, addig kell legyőzni, ameddig az ellenség által ki van véreztetve.)
Ez a turáni átok. A két részre szakadt ország. Amikor nem az dönt, hogy ki mire képes, és mit hajlandó bedobni a közösbe, hanem az, hogy ki kinek az ellenfele. Amikor a belső meghasonlás mindent felülír. Amikor csak azt nézik, ki kihez tartozik. És lassan már ez az előítélet is elérhetetlen álom lesz, akár Weöresnél a béka feneke.
Nem azért mentegetünk valakit, mert vannak érdemei, és nem azért támadjuk, mert hibákat követett el. Ez a fő baj. Akkor is, ha tényleg vannak érdemei, akkor is, ha tényleg hibákat követett el. Erre mondja Nietzsche, hogy "ami az én számból igazság, az a te szádból hazugság" (Imígyen szóla Zarathustra).
A cár összeokádta magát, gyorsan, ügyesen. Mihail Bulgakov: Iván, a Rettentő. Jó darab, nézzék meg, csak ajánlani tudom.
2016. 04. 16.