"Nem tudok azonosulni mindennel, amit éppen a világ szelleme diktál", "nekem a Szentírás a mérce", "a hitéletednek jót tenne, ha felébrednél, az örök élet rád is vár, Jézus érted is meghalt", "csak gondoltam, szólok az igazságról". Egy kedves ismerősöm írta ma nekem. Megígértem, hogy nyilvánosan válaszolok.
A lélek és a szellem. Plusz a test, mert a világnak, bármit is értünk alatta, az is van. Trichotómia vagy dichotómia. Hármasság vagy kettősség, de az is úgy, mintha hármasság lenne. Test és szellemi lélek, mondja a katolikus dogmatika. Régen nem ezt mondta: test, lélek, szellem. Alulról "fölfelé". Jelképesen alulról, jelképesen fölfelé. Fordítva regulátor, mediátor és regulált. Szabályozó, közvetítő, szabályozott. Ami persze csak egyfajta megközelítés, ezért is tettem idézőjelbe a "fölfelé"-t. A szellem az anyagi világban mint anyag jelenik meg. Jól emlékszik, kedves Olvasó: analógia, az hát.
Nem szabad a katolikus teológiát lebecsülni. Kétezer éve gondolkodnak rajta. Nem sokkal e kétezer év nagyjából nagyjából fele után mondták ki, hogy test és szellemi lélek. Szellemi természetű lélek, de nem szellem. Van itt ellentmondás a trichotómiával szemben? Nincs. Úgy látszik, de nincs. Árnyalás és pontosítás van. Ellentmondás csak annak, aki nem gondolja át.
Az ember lelke. És a növényé, állaté, bizony. A keresztény dogmatika - a közhiedelemmel ellentétben, még katolikus pappal is vitatkoztam erről - nem tagadja egyiket sem, csak élesen megkülönbözteti az emberi lélektől. A Biblia pedig, horribile dictu, az állati SZELLEMET sem tagadja. Fordítása válogatja, persze. Csoportszellem, mondaná László András, de ezzel most ne foglalkozzunk, mert nagyon hosszú lenne.
Tehát az ember lelke. Az övé. Így mondja a nyelv. És VALAMINEK a szelleme. Sőt: A SZELLEM. Amit az ember KÉPVISEL. Nem az övé. Reprezentál belőle valamit. Hozzá tartozik, ez a trichotómia létjogosultsága, de nem az övé, ez meg a katolikus (és protestáns, ebben a dologban egyetértés uralkodik) értelmezésű dichotómiáé.
A "világ" így egy gyűjtőfogalom. Teste úgy van neki, mint ahogy mi a sejtjeink összességét nevezzük. A kedves levélíró természetesen EMBERI világot értett ez alatt. Emberek együttesét, és emberek által képviselt szellemet. Az emberek többsége által képviselt szellemet.
Azzal pedig nem csak nem KELL, hanem nem is tanácsos azonosulni. Egyik történelmi korban sem volt tanácsos, de a maiban különösképp nem az. Anélkül, hogy bonyolítanám: lejjebb aligha süllyedhetek, mint amikor a tömeg részeként tekintek magamra. Sarkítva, minél inkább vagyok a tömeg része, annál kevésbé vagyok. Az egzisztencializmus alapítója, Martin Heidegger sokat tudna mesélni erről. A tömeg is képvisel bizonyos szellemiséget, de - talán ez így van - minél népesebb, annál primitívebbet. A szellem alsó határértékét. Szellem az is, mert minden szellem szellem, csak jóval közelebb áll az állatihoz, mint az emberihez. A mai világ a fogyasztóknak kedvez, nem a gondolkodóknak. A mennyiségnek, nem a minőségnek. A sertés világa, nem az emberé. És minél többen leszünk, annál inkább azzá válik.
A Szentírás mint mérce. Szegeletkő, mondja a református. Sola Scriptura. A katolikus hozzáteszi még, hogy "és a Szenthagyomány". Hiszen ez volt a kanonizálás egyik szempontja. Hogy is lehetne kihagyni az alapok közül? De akkor az apokrifokat sem lehetne. A Biblia könyvei közé fel nem vetteket. A reformáció szeret redukálni, mert azt hiszi, ezzel letisztít. Már a deuterokanonikus (a negyedik században másodlagosan kanonizált, azaz mértékadónak tekintett) ószövetségi hat könyv is kimaradt. 39 könyv 45 helyett. De mi is az a Szentírás? Amit mondjuk magyarul olvasunk? Héberül-arámiul-görögül? Latinul (bár előbbi nyelvekhez ez kétséget kizárólag közelebb áll, mint a magyar, de közelebb áll például a német is)?
Amit Esdrás pap a Krisztus előtti ötödik században FEJBŐL lediktált, mert az iratok a babiloni fogság nyolcvan éve alatt megsemmisültek? Amit (Ószövetség) KÉSŐBB láttak el központozással, megadva a szavak EGYFAJTA jelentését? Amit Gutenbergig kézzel másoltak? Ami tele van állításokkal és azok ellenkezőjével? Jelképekkel, melyek még egy korabelinek is fejtörést okoznának? Amit már a kanonizáló bizottságokkal kezdve mindenki a saját szája ízének megfelelően értelmezett? Mit ír erről a (magyar ősökkel is rendelkező) 17. századi cseh pedagógus-író, Johannes Amos Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma című munkájában? "'De legalább a hitben megegyeznek-e mindnyájan?', kérdeztem. Így felelt: 'E téren is vannak némi különbségek de fontos-e ez? Az alap mindnyájuknál ugyanaz.' S elvezetnek engem valamiféle rács mögé, e nagy templom közepén, aholis egy óriási gömbölyű követ látok függni láncon; e követ pedig próbakőnek nevezték. Odajárultak a vezető emberek, mindegyik hozott valamit a kezében, pl. aranyat, ezüstöt, vasat, ólmot, homokot, pelyvát, stb., s hozzádörzsölte a kőhöz, majd lelkendezett érte, hogy íme, kiállja a próbát, mások viszont, jobban szemügyre véve, úgy találták, hogy nem állja ki. Ennek okán kiabáltak egymásra, egyik sem hagyta elvitatni igazát, viszont ő sem akarta elismerni a másikét; s máris átkozódtak és gyalázkodtak, gallérját tépték, fülét cibálták egymásnak. Mások azonban magáról a kőről s annak színéről vitáztak; voltak kik azt állították, hogy kék, mások, hogy fehér, s megint mások, hogy fekete; de olyanok is akadtak, kik változó színűnek mondták, MERT KI-KI OLYANNAK LÁTJA, AMILYEN TÁRGYAT HELYEZ KÖZELÉBE." Van tovább is, de ez az írás már így is túl hosszú lesz. Érdemes az egész művet elolvasni, és rögtön utána Szathmári Sándor Kazohiniáját, azon kevés ironikus könyvek egyikét, amit még Karinthy Frigyes is irigyelt. Regulatisztelő katolikusoknak és protestánsoknak különösen ajánlott mindkettő.
És hogy megint csavarjak egyet a dolgon: mindezzel nem állítottam, hogy a Szentírás nem mérce. Csak ember legyen a talpán, aki értelmezni tudja. Most, csap az asztalra egy karizmatikus, most! A betű megöl, a Lélek (helyesen: Szellem) az, ami megelevenít. Egyike azoknak a mindenki állítását "alátámasztó", ellenőrizhetetlen állításoknak, amelyektől kifutok a világból. Hozzá is teszik rögtön, hogy ők birtokolják a Szent Szellemet. Ekkor és ekkor (óra, perc) költözött beléjük. Vagyis ÚGY ÉREZTÉK. De ez rendszerint lemarad. "És mi van akkor, ha bebizonyítom, hogy nincs igazad?" - kérdeztem régen egy barátnőmtől. "Akkor megharaplak" - felelte ő. Ez volt a korrekt válasz.
Állítok viszont valami mást is. A Korán is mérce, a Bhagavad Gita is, általában a Védák (szó szerint "tudás") is, és minden szentnek elfogadott irat. Mi így látjuk, ti meg amúgy, UGYANAZT.
És még mennyi minden van ezen kívül, amit nem fogadtak el szentnek, mégis mérce.
A felébredés. Bódhi, mondja a hindu. Buddha az, aki felébredett. Hasonlat, jobb kifejezés hiányában. Az evangéliumokban jelképe a Getszemáni-kerti jelenet után a kakaskukorékolás. "Mikor ágynak adom a testemet, / deszka közé zárhatom éltemet / ... / A KAKASSZÓ HOZHATJA VÉGEMET." Az álom, mint az örök halál jelképe. A kakas, mint a felébredés jelképe. Ezért van a templomok tetején (szél)kakas. Az éberség, mint az örök élet jelképe. Amely élet természetesen csak in tempore, az időben lehet örök. Idő nélkül nincs öröklét sem. "Mózes az engedményeket csak a ti szívetek keménysége miatt adta. Én csak a ti ostobaságotok miatt beszélek példázatokban és használok ilyen kifejezéseket" - mondhatná Krisztus az én szavaimmal.
Mindnyájunknak "jót tenne", ha felébrednénk. De ehhez nem kell Biblia. Ehhez bármi elégséges lehet. Tőlünk függ. Ki mástól is?
A bibi ott van, hogy mi általánosan nem vagyunk abban az állapotban, hogy önmagunk pillanatnyi erejéből véghez tudjuk vinni. Túlnyomó többségünk soha nem is lesz abban az állapotban. És aki lehet, annak is végig kell menni az összes stáción. Mint Krisztusnak a Via Dolorosán. Ameddig nem leszünk Istenné (ekvivalens a keresztény Krisztussal való egyesüléssel, amelynek több, mint jelképe, analógja - nem, nem a református Úrvacsora, hanem - a szentáldozás), addig ítélet alá vagyunk rekesztve. Ebből pedig csak hit által, kegyelemből lehet megszabadulni. Sola fide, sola gratia, hogy mondjak már valami jót is a reformációról.
Ez Krisztus halálának az értelme. Nem, nem a halálának, mert meghalni mindenki meghal egyszer. AZ ÁLDOZATÁNAK. Nem mai, devalválódott értelemben, mondanom se kell. Az "áldozás", "feláldozás" szakrális értelmében.
És akkor az "igazság". Igazság, milliószor leírtam már, a valóság. Kinek-kinek a sajátja. Amit valóságként megél. Ne dobálózzunk ilyen szavakkal. Papok szokták, de nekik sem kellene. Nekik főleg nem kellene. "Hitben és igazságban." Milyen jól hangzik, ugye, kedves olvasók? De ez nem poén, csak nem gondolnak bele. ELŐSZÖR a hit, AZUTÁN az igazság. Ahogy ebben a mondatban, a mellérendelő szerkezet ellenére is az áll elöl. A sorrend azonban nem időbeli, hanem fontossági. Időben mindkettő egyidejű.
A hit TEREMTÉS. Az "igazság" pedig "levés".
Hiszem, és lesz. De rosszul mondom, kedves Olvasó. TUDOM, és lesz. Ráadásul nem is "lesz". VAN.
Mindnyájunkban ott a mágus, csak rendszerint...mélyen alszik.
2014. 09. 20.