Helyreállítás Magyarországi Pártja


 

Habena Imperium Coniunctio Spes Obsisto Sepelio

Habena
Kormányozni
Imperium
Uralkodni
Coniunctio
Egyesíteni
Spes
Reményt adni
Obsisto
Szembeszállni
Sepelio
Végetvetni

a századfordulón. Nem a mostanin, hanem az ezelőttin. Egy dolgozat témája, amelyet Eszter lányom kapott a történelem- és az irodalomtanárától. Egy mű kapcsán. Lehet képzőművészeti alkotás, zenemű, irodalmi mű. Azonnal a Kékszakállú herceg vára jutott az eszembe. Bartók egyetlen operája. Én nem vagyok zeneértő, ezért maradok Balázs Bélánál és az eredeti Kékszakállnál. A Regöséneket már annyiszor idéztem, és annyiféle alkalomból, hogy most igazán nem kéne. De mit tegyek, ha szeretem?

"Haj regö rejtem
Hová, hová rejtsem
Hol volt, hol nem: kint-e vagy bent?
Régi rege, haj mit jelent,
Urak, asszonyságok?

Im szólal az ének.
Ti néztek, én nézlek.
Szemünk pillás függönye fent:
Hol a színpad: kint-e vagy bent,
Urak, asszonyságok?

Keserves és boldog
Nevezetes dolgok,
Az világ kint haddal tele,
De nem abba halunk bele,
Urak, asszonyságok.

Nézzük egymást, nézzük,
Regénket regéljük.
Ki tudhatja honnan hozzuk?
Hallgatjuk és csodálkozzuk,
Urak, asszonyságok.

Zene szól, a láng ég,
Kezdődjön a játék.
Szemem pillás függönye fent.
Tapsoljatok majd ha lement,
Urak, asszonyságok.

Régi vár, régi már
Az mese, ki róla jár
Tik is hallgassátok."

Biztos lehet benne, kedves Olvasó, hogy én nem fogok a Wikipédiából másolni. Neki javasoltam, az átfogalmazással együtt, de nekem már nem illik. Megírni sem írom meg helyette. Inkább ezt, itt. Ha segít, segít, ha nem, akkor nem.
A századfordulóról már annyit írtak, és annyifélét, hogy sok is. Hol azt, hogy juhé, nőtt a termelés, ez volt a "második ipari forradalom" - a félrevezető kifejezések egyik klasszikusa - korszaka, mindenki optimista volt, és később mint boldog békeidőkre emlékezett rá vissza. Hol meg azt, hogy "az elmagányosodás kora volt", Ady, Freud, Nietzsche kora, Sigmund Freud "lélektani felfedezéseivel". Jaj, mondja most a kedves Olvasó. Jaj, mondom vele. Szerelem ide, szerelem oda, hova jutunk? A Higgs-bozonhoz? A baszáshoz? A neurózishoz? "Fizikus vagy paraszti vagy pszichoanalitikusi elmével Isten képe. Mókás" - írta ma nekem egy kedves ismerősöm. Éjjel egy óra: már ma. És tényleg mókás. "Én fogalmak nélkül akarom érteni, ami körülöttem van", folytatta. "Szeretek: miként és hogyan? Mi a szerelem? Illúzió vagy biokémia? Agyi hormonális zavarom lenne?" "Nos, bárhogy nézzük, egy szó elég volna. Válasznak." "Erről nem kell beszélni, csak megélni. Azzal válik csodává." Jó gondolataid vannak, írtam neki. "Főleg, hogy félre is érted" - válaszolta. "Te gondolod ki, végül is. Ezért mondtam, a gondolataim nyugodjanak békében." De ezt egy dolgozatban, egy komoly oktatónak mégsem lehet leírni. Pedig rég ezt gondolom én is, már a gimnáziumban is ezt gondoltam. Imádtam elemezni: saját magamnak, saját magamat. Hogy ki az ürügy, teljesen mellékes volt. Mit nekünk Balázs Béla. Mi vagyunk Balázs Béla. Nem kék a szakállunk, de mi vagyunk a Kékszakállú. Sőt, Bartók is mi vagyunk, ha be tudjuk fogadni. A zene attól fogva bennünk árad és belőlünk, magunknak. Balázs Béla és Bartók Béla nincs. Mi vagyunk, magunkban. Az összes szobában mi vagyunk. A mi múltunk van, de a múltunk is mi vagyunk. Ha nem mi lennénk, nem lenne ott semmi. Üresek lennének azok a szobák. Ne foglalkozzanak Balázs Bélával. Felejtsék el. Az ő gondolatai is nyugodjanak békében, vele együtt. Mi élünk. Mi, itt és most.

Jó, kicsit összemostam. Nem ez a téma volt a téma, de most kapóra jött. Hogy is szól a régi mondás? Egy zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták. Ebbe is bele fogom keverni Istent. A halál és Isten, valahogy összenőttek. Egy groteszkben a méhmagzatok beszélgetnek: van élet a születés után? Onnét még senki nem jött vissza. A halál és a szerelem is összenőttek. De akkor a szerelem és Isten is. Egy másik Szentháromság. Vagy ugyanaz? "Itt állok jászolod felett, ó, Jézusom, szerelmem." Minden Karácsonykor ezt énekeltük a fa alatt. Karácsony. A Napisten halála. A téli napforduló. Azzal a pár nap különbséggel ne törődjön, kedves Olvasó: most más naptárt használunk. Egyben Krisztus születése. Szerelem és halál órája. Remarque még csak két éves volt a századfordulón, és ezt a második világháborúról írta. Nem baj.
A századfordulón béke volt. Nem teljesen igaz, mert javában zajlott például a második búr háború, minden huszadik századi háború ősképe. Na tessék, már Carl Gustav Jungnál tartunk. Csak a szó, kedves Olvasó. Csak a szó. Az igazi őskép sokkal előbbről datálódik, valahonnan Káin és Ábel történetétől. Az első hordáktól. Az élet, a halál, a születés: Jung archetípusai. Archaikus típusai, ha úgy tetszik. S ha a közös tapasztalás ősi típusai aktivizálódnak, az ember megrendül. A teremtettség érzése fogja el. És megint Istennél kötöttünk ki.
De ha Isten, akkor megjelenik az Ördög is. És vele az elmúlás. A kísértés. Hogy a háború megnyerhető. Hogy a béke, ha történetesen béke van még, megnyerhető. Mindenki tudja, hogy nem. Ha nem tudja, akkor érzi. Valahol a közös tudattalanban. Valahol a közös tudattalanban benne van, hogy egy zsákutcában menetelünk. Nem Isten felé, még csak nem is az Ördög felé, hanem a fal felé. Ahonnét nincs tovább. Ama előző századforduló és a mostani között az az egyetlen különbség, hogy most már nem menetelünk, hanem rohanunk. Mondjuk, az elmúlás elől. A halál elől. De nem a szerelem felé. Az már elvirágzott a hippikorszakkal. Jó, és száz évvel korábban? Akkor még nem virágzott el. Akkor is tudták az emberek, hogy nem segít, de legalább volt. Most is van, mondja halkan az Olvasó. Van, ahogy egy folyón a papírcsónakokba rejtett mécsesek. Úsznak lefelé, ki tudja, meddig. Ki tudja, hol ázik át a papír? Sok-sok apró, különálló lángocska.

Hét szoba. Az emberi lélek bugyrai. A Midras Konen szerint a Gyehennának is épp annyi rétege van: a Seól, a Kárhozat, a Mély Árok, a Mélység Vize, a Csend, a Halál Kapui, és a Halál Árnya Kapui. Kínzókamra, fegyverszoba, kincseskamra, virágok szobája, szoba, amelynek ajtaja a Birodalomra nyílik, a könnyek tava szobája, és a régi asszonyok szobája. A hajnalban, délben, este talált asszonyok. Az ifjúság, érett férfikor és időskor asszonyai. Az élet asszonyai. Judit, az utolsó, már az éjjelé. A halál előtti utolsó. Akivel a herceg egyesülni akar, de már nem tud. Előbb nyitja ki az ajtót. "A remélt, vágyott boldogság helyett újra eljött a magány, az örök egyedüllét" - írja az outsider elemző. Nem jött el, te barom. Mindig is itt volt. "Elérhetetlen vágy az emberé, / Elérhetetlen, tündér, csalfa cél!" Legalább a Csongor és Tündé-t illene ismerni. Ezért viselnek a régi asszonyok koronát, és vannak kincsekkel megrakodva. A koronát és kincseket mi adjuk rájuk. A mi koronánk. A mi kincseink. Mindaz, amit mi képzelünk beléjük. "Kincsei: Lelke ékei, / Vágy-telt szemből hullt gyöngy s rubin, / Fájó szív nagy-sok aranya, / Mártír-jaj s hars szerelmi kín." William Blake Lélekutazó-ja. Vissza újabb száz évet, egy még előbbi századfordulóig. Dante pokla ugyan kilenc körből áll, de a pokoljárást ő is századfordulóra datálta: az 1300-as év Nagypéntekére. Hogy a századforduló 1301. január elseje 00 órakor volt? Legyen nagyvonalú, kedves Olvasó. Századfordulókon elérzékenyül az ember, úgy tűnik. Saját magán, ki máson, persze. Blake is misztikus volt. És még kicsoda? Hát például Jung, ha már szóba került.

De miért pokol az emberi lélek? Lehetne Mennyország is! Lehetne egy fenét. Ahhoz tényleg lelki szegénynek kellene lenni. Le kellene nullázódni. Ahogy Spiró írja a Fogság-ban: "...mert megmondta a mi Urunk, hogy 'Csak az igazán buták jutnak be a Mennybe'...Nehéz nekünk butává képeznünk magunkat, megrontott minket az a sok fenenagy okosság, amit óhatatlanul felszedtünk a bűnös életünk során, ezért vagyunk még tökéletlenek a hitben..." És akkor nincs esély? Van, hogyne volna. Az, amit a keleti ember tigrislovaglásnak nevez. Másképp tantrának. De az európai századfordulókon, ha beszélnek is erről, mint ezen a mostanin, az nem valódi tantra. Mi alapvetően keresztények vagyunk, ha tetszik, ha nem. Nekünk marad a kegyelem, már, ha megkapjuk. Asszonyok szerelme helyett Isten szerelme. Elég az, írja A belső várkastály-ban Avilai Szent Teréz. Önmagában is elég. Látja, kedves Olvasó: már megint egy vár és megint a szerelem. A szinkronicitás éjszakája ez.

Vicces volna, gondoltam, ha Nagy Szent Teréz, ahogy Avilai Terézt másképp emlegetik, szintén századfordulón működött volna, de nem. Épp beletrafált a tizenhatodikba, és végigélte jóformán az egészet. Nem is vizionált magába poklot.
Az ember megrendül, írtam fentebb. Hogy miért épp századfordulókon rendül meg jobban, nem tudom, de azt sejtem, hogy mitől. Sejteni vélem, hogy ne legyek nagyképű. Igazából a századfordulóban sincs semmi rejtélyes: szembesül az elmúlással. Azzal, hogy valami lezárul. Minden pillanatban lezárul, de ez olyan ünepélyes. Nagyszerű, mint a Csongor és Tünde szerzője írja a Szózatban, mit tesz Isten, épp a halálról. Nagy-szerű. Nagyméretű. Nem "örvendetes", ahogy a ma embere ezt a szót használja. Egyáltalán nem.
Mindig szerettem azt az állapotot, amikor éreztem, hogy beteg leszek, de még nem voltam beteg. Olyasmi ez, mint amikor az első szálló hópihékkel keringőznek egy udvaron. Mint amikor anyukám ült kint 1944-ben a Múzeum körúti erkélyén és nézte Kőbánya szőnyegbombázását. Vagy huszonnyolc évvel azelőtt a nagypapám a zárótüzet a piavei fronton. Láttam egyszer egy feltárt sírt. A középkorból való volt, a "tatárjárás" idejéből. Két ember feküdt benne, egy férfi és egy nő. A mongolok rájuk gyújtották a házat, és ők elégtek. Arccal egymás felé feküdtek, összefonódva. Szorosan átölelték egymást. Mint akik szeretkeznek, az utolsó órában, az utolsó percben. Lehet, hogy szeretkeztek is. Hát ez az érzése az embernek, amikor tudja, hogy vége, de még él. Tudja, hogy beteg lesz, de még egészséges. Tudja, hogy zsákutcában rohan, de még nem ért a falhoz. Ugye, emlékszik még, kedves Olvasó, mi volt Adolf Hitler utolsó cselekedete, mielőtt öngyilkos lett? Feleségül vette a szeretőjét. Hogy lefeküdtek-e utoljára, arról nem szól a fáma, de nem is fontos. És arra emlékszik-e, hogyan végezte I. Ferenc József császár és király egyetlen fia, Habsburg-Lotaringiai Rudolf főherceg? Szintén öngyilkos lett, szintén a szeretőjével, a majdnem tizennyolc éves Vetsera Mária bárónővel a Habsburgok mayerlingi vadászkastélyában. 1889. január 30-át írták. Még egyszer, utoljára, üzente előtte Larisch grófnőn keresztül Rudolf a bárónőnek.

Még egyszer, utoljára.

2014. 12. 03.

 

Szerző: 
Gaál Péter

Who knows, who cares for me?

A mi igazságunk nem a jobboldal vagy a baloldal igazsága!

 

 

A mi igazságunk, a PRÉDA igazsága!

"Viribus unitis" egyesült erővel

Politika-társadalom-ember | A hazugság messze eljuttat, de vissza sohasem. (közmondás)

Vallás-hit-filozófia | "Csak egy hősiesség van a világon: olyannak látjuk a világot, amilyen és szeretjük." (Romain Rolland)

Élet-lélek-gondolat | Amit nem fog kezed, szád hiába várja. (közmondás)

Írások

Kommentek:

Archív-írások 1