Egy külpolitikai elemzés Kínával foglalkozott ma. Kelet-Ázsiában, írja, nemsokára Kína lesz a vezető hatalom. Pro a háborús eszkaláció veszélye mellett: a kínai nacionalizmus veszélye, párhuzamosan a kommunista párt gyengülésével, amit előbbivel egyensúlyozhatnak ki (akár Sztálin a szovjet kommunista pártét a második világháború elején, sőt az előtt, gondoljunk a Jégmezők lovagjára Eizensteintől), nagyobb ütemű kínai fegyverkezés, az amerikai elnökök politikai manőverei, hogy erőt mutassanak ellenfeleiknek. Kontra: a globalizáció, annak a mítosznak a valótlansága, hogy a háború jó üzlet, a gazdaságok összefonódása.
Most jön az én pillanatnyi laikus véleményem, szigorúan csak az.
Előzetesen a háborúról, mint üzletről két szó. A háború, ha azt nézzük, mit zsákmányolhatunk, és ezért mit kell fizetnünk, valóban nem jó üzlet. A háború ugyanis elsősorban rombolás. Viszont a kapitalizmus már csak olyan, hogy kereslet nélkül nincs piac. A háború keresletet teremt. Már a gondolata is keresletet teremt: képzeljük el a MAI világgazdaságot, ha a jó tündér törölné az emberből az agresszivitást, és megszűnne a hadiipar. De inkább ne képzeljük el.
A háború - értsd: világháború - lehetőségét már Angela Merkel megcsillantotta nemrég. Mindenekelőtt szeretnék eloszlatni egy tévhitet: azt, hogy háború csak akkor lesz, ha valamilyen érdek ezt diktálja, valakik hideg fejjel eltervezik, mindezek mellett pedig valaki le szeretné győzni a másikat. Háború akkor lesz, ha lehet. Ha adottak a feltételei. Murphy nem beszél butaságokat. Ha valami (értsd ez alatt a békét is), elromolhat, az el is romlik.
A világ egy rendszer. Minden rendszer önmeghatározó. Minden rendszer öntörvényű. Minden rendszer magányos, sőt, elidegenedett az alkotóelemeitől, és viszont. S végül minden rendszer tehetetlen a saját törvényeivel szemben. Mindenki, aki játszik, alá van vetve a játéknak. Mi több, maga a játék is alá van vetve a játéknak. A játék, mint rendszer sohasem teljesen kiszámítható. Soha. Akkor sem, ha első olvasatra szigorúan a logikára és a matematikára épül, mint például a sakk vagy a bridzs. Még akkor sem, ha két GÉP játssza. Hogy a világban mi hogyan fog történni, csak többé-kevésbé valószínűsíthető, de nem megjósolható. Egyetlen dolog jósolható csak meg minden játszmáról: az, hogy VALAHOGYAN véget fog érni egyszer. Igazából ezért meglehetősen könnyű a dolgunk. Nem azt kell találgatni, hogy lesz-e háború, mert az előbb-utóbb, ha jut rá idő, mindenképpen lesz, hanem azt, hogy van-e játszma. A játékhoz három dolog kell: játékosok, valami, amivel játszanak, és szabályok. A valamiről és a szabályokról a természet már gondoskodott (lásd: a rendszerek jellemzőit). Nade, vannak-e játékosok?
Világháborúról lévén szó, egyetlen dolog a fontos: van-e (legalább) két nagyjából egyforma erejű, egymással szembeállítható (ezáltal természetszerűleg előbb-utóbb szembeálló) tömb a világban? A Szovjetunió felbomlása után körülbelül húsz évig úgy tűnt, nincs. Igazából nem is volt. Ellentétek voltak, földrajzi és egyéb szembenállás volt, de az erők egyenlőtlenek voltak. Markánsan és mindenki számára érzékelhetően egyenlőtlenek. Ha Kínában Mao Ce-tung uralkodna, ma is azok volnának. De Mao rég meghalt. Kína ezek után, ami a külpolitikát illeti, három dolgot csinált. Más szóval, három adut vett a kezébe. Kiterjesztette a lassú és békés expanziót az addig elzárt Kelet-Európára, a nyugatit meg folytatta. Kínai üzletek és éttermek sora nyílt és nyílik naponta. Kínaiak lepik el a városokat, lassan a vidéket is. Nem keverednek, maguk intézik saját ügyeiket, és egészen biztosan nem menekültek (engedély nélkül nem lennének ennyien - Kína, minden látszat ellenére kommunista ország, pontosabban totális pártállami diktatúra). És mindig megmarad a kapcsolatuk az anyaországgal, mindenféle szinten (ezt most nem fogom részletezni).
Befektetett nyugaton, olyannyira, hogy az amerikaiak a Wall Streetet már most Great Wall Streetnek nevezik, ezzel egyidőben, kihasználva a tőke mohóságát, behívta az olcsó munkaerő ellenében a nyugati technológiát.
Még csak másolnia sem kellett, pedig az kínai szemmel nézve egyenesen erény, hanem házhoz jött. Több SZÁZ évet lépett ezzel előre az időben, a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül. (Érdekes és tanulságos párhuzam a második világháború előtti helyzettel, hogy a szovjet technikát a németek adták, még Hitler uralomra kerülése után is, a kiképzőterepet és nyersanyagokat a Szovjetunió. A németeket aztán sorozatos és kellemetlen meglepetések érték, amikor a fronton SAJÁT fegyvereikkel találták szembe magukat, például a Katyusával, ami a német Nebelwerfer rakéta-sorozatvető feljavított változata volt.)
Végül elkezdte lépésről lépésre erősíteni a hadseregét. Nagyon átgondoltan és nagyon alaposan. Először csak olyan mértékben, amennyi egy támadás elhárításához, illetve a fenyegetés ellensúlyozásához szükséges, értem ezalatt elsősorban a nukleáris potenciált. Most már a hagyományos fegyvernemeket is.
A két pólus, vagyis a két játékoscsapat, a nyugattól hagyományosan idegenkedő, a szomszéd Kínától előbb-utóbb (teljes joggal) tartani kezdő, tehát afelé közeledő, már legfeljebb középhatalom Oroszországgal előállott.
A többi idő kérdése. Hogy a kényszerítő ok, Kína belső problémái lesz-e vagy valami más, az teljesen mindegy. A játékot a játék szabályai határozzák meg, semmi más. A végeredményt pedig...nos, mondjuk azt, hogy a valószínűség és a szerencse. Az utolsó két nagy (világ-) háborúban a valószínűség győzött. Ez viszont (még mindig saját vélemény) a hanyatló Nyugat minden anomáliája ellenére sem Kínának és szövetségesének kedvezne. Persze csak, ha lehet egy ilyen konfliktusban a teljes pusztulásnak egyáltalán megálljt parancsolni. Ha nem lehet, akkor mindegy.
Szinte közhely, hogy az az oldal, amihez - elég régóta - Magyarország csatlakozik, egy háborúban veszít.
Orbán Viktor nagyon jó helyen tapogatózik, hogy ez továbbra is közhely maradjon.
2012.08.28.