Fussunk neki még egyszer (és még hányszor fogunk) a vezetés (az állam vezetése is vezetés) és bármilyen terv megvalósítása alapelveinek.
Ami a Naplóban van, meg a Búcsú a pártoktól-ban, nem egy holnapután csettintésre létrejövő valami. Épp ma írtam egy kedves ismerősömnek, hogy ennek is, mint mindennek, vannak fokozatai. És MINDIG az adott helyzetből kell kiindulni. Egy aprócska megkötéssel, de ezekről mindjárt. Előbb az államforma és az államfő. Attól, hogy A jó királynak azt a címet adtam, amit adtam, és attól, hogy olyanokat leírok, mint a "király", "királyság", "korona", sem arra nem kell gondolni, hogy bármit restaurálni szeretnénk, sem arra, hogy akár érintőleges közünk lenne ahhoz a politikai giccshez, ami Magyarországon körvonalazódni látszik, arra pedig végképp nem, hogy egy legitimációs játékba fogtunk (mert másnak, mint játéknak nem merném nevezni, csúnyább szavakat pedig most nem akarok használni rá). Hát igen, megint a szavak. Ezért kell tisztázni a szavak jelentését. Nem az a fő baj, hogy ez a jelentés az idők előrehaladtával módosul, hanem az, hogy a módosult jelentés sem arra vonatkozik, amire vonatkoztatják.
Annyit kell(ene) megérteni, hogy kétféle vezetés lehetséges, és ez alól az állam sem kivétel. Egyszemélyes és testületi. A naiv és hiszékeny, mindenféle ideológiával megterhelt és összezavart polgár azt hiszi, hogy ez a kettő ellentétes. Nem ellentétes. Azért nem ellentétes, mert amit ő testületi irányításon ért, az testületinek testületi, de HORIZONTÁLIS értelemben testületi. Minden tagnak ugyanolyan beleszólási joga van mindenbe. Ebből az fog következni, hogy legnagyobb valószínűséggel a (mindig) többségi, legalacsonyabb nívót képviselő álláspont győzedelmeskedik. A lánc olyan erős, mondta Lenin kivételesen okosan, mint a leggyengébb láncszeme. Csakhogy van VERTIKÁLIS kollektivizmus is. Amikor ugyan a vezetési posztok egymás fölé vannak rendezve, de a rendszer egésze úgy van összerakva, hogy minden érdek afelé mutasson, hogy jó döntések szülessenek. Mint, akármennyire is nem szeretem a lényegét, egy multi-level-marketing hálózatnál. A vezető valóban vezető, maga dönt, de elemi érdeke, hogy az alatta levőkre támaszkodjon, tehát, hogy ők is jól döntsenek. Ha valakinek történelmi hasonlatra van szüksége, akkor ilyen volt a patronus-cliens rendszer Rómában, ami ezer évig egész jól elműködött.
Minden döntési helyzetnél alapvető elv, hogy ahol lehet, személyessé kell tenni. Nem sokszemélyessé, még csak nem is kétszemélyessé, hanem EGYSZEMÉLYESSÉ. Ahol természetesen a felelősség is egyszemélyes, nem kell kinyomozni, a hibát pedig, hogy nem megfelelő ember van a számára nem megfelelő helyen, azonnal orvosolni lehet. Megfelelő ellensúlyok kellenek hozzá, lásd amerikai jogrendszer és - ismét - Búcsú a pártoktól.
Tegnap szó esett Bajnai Gordonról. Már-már sajnálni kezdtem a magyar "választókat". A fantaszta Gyurcsány kiesett, a fantaszta Orbán most esik ki (nem lesz az olyan egyszerű, de nem is baj, maga kárán tanul a buta, és itt a "buta" a magyar nép), marad a józannak és reálisnak gondolt szürke (pont ezért lett miniszterelnök) eminenciás. Akit momentán a józansággal, mértékletességgel azonosítanak. Kénytelenek is, mert más lehetőséget egyelőre nem látnak.
Bajnai nem azért került oda, ahova került, mert Gizi volt, a csoda. Ő strómanként lett miniszterelnök, vélhetően azoknak a - bizony - MSZP-s csoportoknak a strómanjaként, amelyeknek nem kis szerepe volt Gyurcsány Ferenc bukásában. Az volt a dolga, hogy az ország ADDIG nagyobb megrázkódtatások nélkül elvegetáljon, ameddig az MSZP el nem veszti a választásokat. Más szóval addig lehetővé tegye, hogy a HÁTTÉRBEN az folyjon, ami folyt. Ebben igen nagy segítségére voltak a felvett hitelek, valamint az, hogy még nem kellett visszafizetni őket.
De most nem erről akartam írni, ez csak úgy eszembe jutott. Amikor a HMP megalakult, azt mondtam, hogy amikor célról beszélünk, azt a szót, hogy "realitás", nem akarom hallani. Célt csak úgy érdemes kitűzni, mintha az ember egy mesét írna. Ül a szobájában, és félretesz minden gyakorlati tapasztalatot. Azokat a későbbiekre hagyja.
De bármit teszek, az első mindig a saját VILÁGKÉPEM. Ez az egy, amitől nem tudok megszabadulni. (Képletesen) ezen állok. Itt van az a pont, ahonnét a világot szemlélem: a NÉZŐPONTOM. Ha egy csoport tagjaként akarok érvényesülni, akkor mindent e csoport szemszögéből fogok vizsgálni. Azt is lehet mondani, hogy a saját csoportom eltakarja előlem az összes többit. Ha a csoport párt, a többi pártot és pártonkívülit, ha nép, a többi népet. A másik eset ÉN vagyok. Ez már-már hinduizmus (és egyben buddhizmus, ne menjünk most bele az átma-váda és anátma-váda egybeesésébe), most elég belőle annyi: hogy az ÉN nem a perszonális én. Nincs kiterjedése: PONTSZERŰ.
Vagyis NEM TAKAR SEMMIT.
A többi már egyszerű. Cél - helyzetfelmérés - cselekvési terv - cselekvés. Ez a sorrend NEM felcserélhető. Vagyis igen, de tudni kell hozzá, hogy a következő mindig az előtte levő függvénye. Ha a célt - ez lenne, amit a Bajnai Gordontól várt politika favorizálói realitásnak neveznek - a helyzetfelmérés UTÁN teszik, akkor ez olyan, mintha jó előre, mielőtt bármi kiderült volna, behatárolnám saját magam. Mintha egy sportoló előre eldöntené, mire képes, és nem is törekedne többre. Reális gondolkodásra - a lehetőségek mérlegelésére - a MEGVALÓSÍTÁSBAN van szükség.
A CÉL MEGVALÓSÍTÁSÁBAN. És még ha ez nem is sikerül, vagy nem azonnal sikerül, bárkivel bármibe fogadok, hogy messzebb lehet vele jutni, mint a tapasztalatok előtti okoskodással.
2012.07.27.